Megcsontosodtak a hazai politikai erőviszonyok. Erre jut minden közvélemény-kutatás, legutóbb a Jobbikhoz közeli Iránytű Intézeté, amely a biztos pártválasztók körében ötvenszázalékos támogatottságot mért a Fidesznek. Meglehet, ez a szám valójában kicsivel alacsonyabb, ám a kormányerők előnye így is, úgy is óriási. Nyolc hónap van hátra a választásig, kérdés, lehetnek-e addig olyan tektonikus mozgások, amelyek ha nem is rendezik át teljesen a politikai pályát, de legalább beindítanak valamilyen változásokat.
Az utóbbi hetekben a kormányzat ügyein túl a szocialisták kínlódásával foglalkozott legtöbbet a közügyek iránt még érdeklődő publikum. A pártoknak elvben érdeke, hogy sok szó essen róluk, ám Botka László nem Gábor Zsazsa, a „mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam” elv biztosan nem működik. Ha jobban odafigyelünk, kirajzolódik persze néhány szocialista programpont – túl azon, hogy fizessenek a gazdagok –, ilyen például az, hogy védjük jobban a hazai munkavállalókat, az Orbán-kormány által elkényeztetett multik helyett támogassuk inkább a kisvállalkozókat, adjuk vissza az időseknek a 13. havi nyugdíjukat, legyen többkulcsos az adó. Csakhogy sok újdonságot ezekben is nehéz felfedezni, a klasszikus, régi vágású pártok között (az MSZP-t és a Fideszt is ide értve) pedig még sosem akadt olyan, amelyik a kampányra fordulva ne kereste volna az idősek és a dolgozók kegyeit.
Meg akarjuk buktatni a kormányt! – igazából ez az egy üzenet az, ami áthallatszik a szocialista térfélről, ám ebben mély tartalmat egyelőre nehéz felfedezni. „A 2010 előtti kormányzás sok százezer embert ábrándított ki a baloldalból. Gyökeresen új politika kell tehát (...)”, illetve: „Az MSZP támogatói számára csak az a siker, ha véget vetünk az Orbán-rezsimnek. Ami ennél kevesebb, az nem eredmény” – üzeni a szocialista miniszterelnök-jelölt a legutóbbi Heti Válaszban megjelent interjújában. Mi tagadás, az első mondattal nem is lehet vitatkozni, a többi meg majd kiderül.
A szocialisták belső vívódásaival összefügg, de annál sokkal fontosabb kérdés, milyen megállapodások jöhetnek létre az ellenzéki pártok között helyben, az egyéni választókerületekben? Megtalálják-e azokat a hiteles és karakteres figurákat, akik Magyarország 2010-es és 2014-es narancssárga térképére piros vagy zöld foltokat tudnak festeni? Ha valamilyen téren fogható, legalábbis megszorongatható a Fidesz, akkor az éppen ez: a 106 körzet sorsa. A jobbikos és a szocialista tábor márpedig, bármily meglepő: átjárható. Ahogy Török Gábor politológus is számol, egy negyvenszázalékos listás eredmény (ami reális) mellett a Fidesznek nagyjából 65 körzetet kell megnyernie ahhoz, hogy abszolút többsége legyen.
A helyzet az, hogy az elképesztő korrupciós botrányokat, a létező és elkeserítő szociális problémákat az aktív választóközönség már beárazta. A fideszes tábor elfordítja tekintetét, és a terhelt szocialista múltra mutogat vissza – utóbbit nem is alaptalanul teszi. A baloldal hangosan kiabál a mostani visszásságok láttán, szintén nem alaptalanul, ámde tehetetlenül. A Fidesz a választás közeledtével várhatóan kicsit középre fog sorolni, a globális-uniós viták hevéből visszavesz, próbálja megmutatni emberi arcát, ahogyan a keresztény iráni lány ügyében már teszi is. Közben ellenfeleit elképesztő gépezetével aprítja, táborát mozgásban tartja, a biztonság és a relatív jólét üzenetét szajkózza – és ezzel nem csak a pillanatot uralja. Ezen a fronton nehéz lesz megverni, úgyhogy az ellenzéknek, ha előrébb akar jutni, a hátországra, a helyi problémákra jobban oda kell figyelnie. A Jobbiknál látszik ilyen törekvés, a baloldalon kevésbé.
A Fidesz előnye valóban óriási, a kormánypártnak mégis az ország minden négyzetcentiméterén jelen kell lennie. Orbán Viktor pedig tökéletesen megtanulta 2002-ben, hogy a választás az urnazárásig nem lefutott, addig sehol sem szabad letenni a lapátot. Avagy: jól be kell verni minden patkószeget.
