Lincshangulat

Lincselők és vonulók egyaránt a törvények felett állónak és az egyetlen üdvözítő úton haladónak képzelik magukat.

Borzalmas baleset történt a minap. Egy mindössze kétéves kisgyermek kiszaladt az útra, pont egy arra járó autó elé, amely elütötte. Nincs szülő, akinek a szíve ne hagyna ki egy ütemet ilyenkor. Mindenki azonnal saját apró szeretteire gondol, no meg arra, hogy ő maga mit érezne, mit tenne hasonló helyzetben. Félelmet, szomorúságot, dühöt? Sírna, üvöltene, átkozódna?

De vajon hányan éreznénk bosszúvágyat? Vagy vérszomjat? Hányan gondolnánk, hogy a gyermekünket ért sérelmet csak a szemet szemért elve mentén lehet orvosolni? Nos, ha a mostani esetből indulunk ki, finoman szólva is elgondolkodtató következtetésre juthatunk.

Merthogy a következő konkrétumokat tárta a nagyközönség elé a balesetről az országos médiumok közül elsőként beszámoló Hír TV. A gyermeket felügyelet nélkül hagyták, tehát „egyszerű” figyelmetlenségből került oda, ahol egyébként semmi keresnivalója nem lett volna: az útra. Persze nem az ő saját figyelmetlenségéről van itt szó, hiszen egy kétévestől nem elvárható ilyen fokú körültekintés, hanem elsősorban szülei nemtörődömségéről. Arról egyelőre nem szól a fáma, hogy az autós szabályosan közlekedett-e, az viszont biztos, hogy fékezett, próbálta elkerülni a balesetet. (Ami természetesen magától értetődik, ezért önmagában még nem jár felmentés, ha a sofőr vétkesnek bizonyul.) A baj mégis megtörtént, az apróság több métert repült, mielőtt az aszfaltra esett. Az elképzelhető legnagyobb tragédiát szerencsére sikerült megúszni, a gyermek életben van, a nyíregyházi kórházba szállították. E sorok írásakor az ő állapotáról nem tudni bővebbet, csak remélhetjük, illetve kívánhatjuk a legjobbakat. Anélkül, hogy a hatóságok helyett igazságot próbálnánk tenni, annyit azért leszögezhetünk tehát, hogy eddig – bármilyen szörnyű is ezt így feketén-fehéren papírra vetni – sima balesetről van szó. Külön-külön jelentéktelennek tűnő, ám összességében kis híján végzetes emberi hibák sorozatáról, rosszkor rossz helyen levésről, a csillagzatok szerencsétlen együttállásáról. Az igazán töprengésre késztető részletek azonban csak most következnek.

A sofőr ugyanis elhajtott a helyszínről. Pedig tudnia kellett, hogy egy cserbenhagyásos gázolást súlyos börtönévekkel is honorálhat a jog. Azért ment mégis tovább, mert pillanatokon belül száznál is több rokon, ismerős érkezett (ők azok tehát, akiknek vigyázniuk kellett volna a gyermekre), és lincshangulat alakult ki. Az autós a saját életét féltve elhagyta a helyszínt, de később megállt, és értesítette a rendőröket, akik aztán nagy erőkkel vonultak ki. Annyit érdemes még hozzátenni a konkrétumok sorához, hogy az eset a szabolcsi Ópályiban történt, ahonnan korábban is érkeztek hírek a többségi társadalom tagjai és a cigány kisebbséghez tartozók közötti feszültségekről.

Ezen a ponton pedig sokaknak juthat eszébe Olaszliszka és Szögi Lajos neve. És hogy már megint, még mindig ez van. Itt tartunk. Fövünk a saját vérgőzös levünkben, Európa kellős közepén, 2017-ben. Pedig itt már hét éve megígérte valaki, hogy két hét alatt rendet tesz. Azóta is lincshangulatban van, nem az ópályi kisebbség, hanem az egész ország. Ennek belátásához egyébként elég bejelentkezni a modern agoraként működő Facebookra, vagy rápillantani egy tetszőleges kommentfalra egy tetszőleges hírportálon. Hát hol élünk? Az utolsó csepp józan eszünk is elment? Most majd megint vonulhatnak a betyárok, a gárdisták, lehet elővenni az érpataki „modellt”, és így tovább. Forrnak a felszín alatti indulatok, olykor pedig a maguk pompás bűzösségében elő is bugyognak. A levüket pedig leginkább saját gyerekeink isszák meg – ahogy a mellékelt ábra mutatja, több értelemben is. Lincselők és vonulók egyaránt a törvények felett állónak és az egyetlen üdvözítő úton haladónak képzelik magukat. Nincs is mit csodálkozni ezen addig, amíg „föntről” ugyanezt a példát látják. Pedig annyira jó lenne már innen továbblépni.