Titkos is és misztikus, kissé utópisztikus – a Mézga család örökbecsű mondatrészlete juthat az ember eszébe, ha manapság a Honvédelmi Minisztérium ügyeiben kíván tisztán látni. Egyre több jel mutat ugyanis arra, hogy a harmadik Orbán-kormány a NATO és az Egyesült Államok nyomására meghirdetett „Zrínyi 2026 honvédelmi és haderőfejlesztési programot” – mellyel párhuzamosan a védelmi költségvetést 2024-ig a GDP 2 százalékára emelnék – a nyilvánosság felé kizárólag propagandacélokat szolgáló kommunikációval vezényelné le. Azt talán mondani sem kell, hogy a folyamatból a nem kormánypárti politikai erőket lényegében kizárva. A magyar védelmi szféra külső kapcsolati csatornáinak folyamatos szűkítése, az átláthatóság kormányzati akadályozása persze nem lehet újdonság a honvédelemmel foglalkozó újságírók, elkötelezett állampolgárok és az ellenzéki politikusok számára 2010 óta, ám vannak pillanatok, amikor a maga pucér valóságában megmutatkozik ez a tendencia.
Ez történt az elmúlt napokban is, amikor a területtel a parlamentben talán egyetlenként lelkiismeretesen foglalkozó – mit ad isten, ellenzéki – képviselő, Demeter Márta írásbeli kérdéseire Simicskó István honvédelmi miniszter a titoktartásra hivatkozva nem adott érdemi választ, viszont röviddel később Benkő Tibor vezérkari főnök lenyilatkozta a kért információk egy részét a kormánypárti Magyar Időknek. A magyar demokrácia hírnevét enyhén szólva nem öregbítő incidens azért is tarthat számot állatorvosi ló státusra, mert jól mutatja, hogy a transzparencia hiánya nemcsak a köz- és szövetségesi bizalmat ássa alá, hanem általában súlyos szakmai hiányosságokat fed el. Nem arról van tehát szó, hogy a honvédelemnek csak ártani tudó dilettáns közvéleménytől és a rosszakaró ellenzéktől igyekeznek megvédeni a Honvédelmi Minisztérium falai között zajló elmélyült szakmai munkát, megóvva azt a rendszerváltás óta jellemző csatározásoktól. Sokkal inkább arról, hogy a kormány egy súlyos, a napokban éppen újfent felszínre került gyakorlati mulasztását próbálja kommunikációs hadviseléssel ellensúlyozni.
Az égbekiáltó hiányosság pedig nem más, mint az a tény, hogy Magyarország nemzeti melldöngetésben élen járó aktuális vezetői az elmúlt öt évben hagytak leépülni egy alapvető modern állami funkciót, a nemzeti légi szállító képességet. Miközben a miniszterelnök oligarchák üzleti repülőgépein és bérelt járatokon járja a világot, a Malév kezének elengedésével és a honvédség leváltásra régen megérett An–26-os szállítógépflottájának lassú elsorvadásával az állam a földre kényszerült. Nemcsak saját katonáink, vezetőink szuverén szállítására váltunk képtelenné, hanem arra is, hogy bajba jutott állampolgárainkat – lásd hurrikánkatasztrófa, Szent Márton-sziget – kimenekítsük. Számtalan nemzeti sebezhetőségünket ez a kormány a külföldi légierőknek és repülőgép-bérbeadóknak való kiszolgáltatottsággal is gyarapította. Valahol hihetetlenül groteszk, hogy a magyarellenes nemzetközi összeesküvésekkel minket rutinszerűen riogató kormányfő hajlandó magát mindenféle nemzetközi összeesküvésnek teljességgel kitéve repülgetni. Miközben a környező, hasonló anyagi lehetőségekkel bíró országok is fényévekkel megelőznek minket ezen a téren.
Mondani sem kell, hogy ezen a helyzeten a posztjáról rövidesen távozó vezérezredesre testált, kormányszócsővel közvetített ígérgetés – miszerint jövőre aztán tényleg vesznek gépeket – semmit sem változtat. Mivel hosszú ideje mulasztásos állapotban leledzünk, attól ne kelljen már elájulnunk, hogy a közbeszerzés alóli kivétellel „valamit” majd beszereznek, amit mellesleg a vezérkari főnök nemrég NATO-beosztásba távozott helyettese már tavaly is beharangozott – az idei évre.
A kérdés adott hát: ilyen „titkos is és misztikus, kissé utópisztikus” esetekből kiindulva vajon milyen reményeink lehetnek a Zrínyi 2026-ra vonatkozólag?
