Spanyolország veszélyes, ha fontos. A katalán függetlenségi népszavazás napján lezajlott rendőrrohamok láttán igaza volt Henry Kissingernek az ibériai-félszigeti országról. Richard Nixon és Gerald Ford republikánus elnökök külügyminisztere nem sokkal Francisco Franco spanyol diktátor (1939–1975) halála előtt az országban járva jutott erre a következtetésre. Már másnap kiderült, mennyire fején találta a szöget, mert az akkor még erős és népszerű ETA baszk terrorszervezet – nagy valószínűséggel a CIA tudtával és némi segédletével – levegőbe röpítette Franco kiszemelt utódját, a tengernagy Luis Carrero Blanco miniszterelnököt, aki a titkos (és a merénylet után leállt) spanyol atombombaprogram felelőse is volt. A diktátor halála után az ország nemcsak elkerülte a kataklizmát, hanem örvendetes módon teljes konszenzus jött létre a demokratikus intézmények helyreállításáról.
Biztos, hogy ismeri ezt a kissingeri megállapítást sok tapasztalt spanyolországi politikus, még akkor is, ha nagy előszeretettel feledkezik meg róla. Mégis, mintha nem volnának tisztában a ténnyel, hogy nem rendezték az ország sok konfliktusát, és az összes felszínre akar törni, amint az egyik súlyosbodni kezd. Mint most, amikor a katalánok a Franco-diktatúra végén már igen gyakori jelenséghez hasonlítják a rendőr- és csendőrrohamokat.
Pedig a gyakorlati szempontokat előnyben részesítő katalán politikusok élen jártak a konszenzusos megállapodásban, ennek köszönhető, hogy 1979-ben visszaszerezték az autonómiát, és azóta nem kis sikereket vívtak ki. A most a függetlenséggel kacérkodó mérsékelt nacionalisták ugyanis a Franco-diktatúra elnyomása óta eltelt több mint negyven év alatt megkerülhetetlen tényezővé tették magukat a madridi politikában.
Ám a jelek szerint súlyos hiba volt a katalán függetlenségi folyamat öt évvel ezelőtti elindítása, mert a hirtelen irányváltás miatt szétesett az országrészt 23 évig egyedül irányító mérsékelt formációjuk, és átengedte az irányítást a radikális baloldalnak. Erre ráadásul nem akárki emlékeztette a most baloldali többségű, függetlenségpárti katalán kormányt.
A polgárháborút közvetlenül megelőző időszak katalán tartományelnökének, Lluís Companysnak a dédunokája, a Mexikóban élő író, Ricardo Cayuela üzent a katalán politikusoknak: ne tegyék tönkre azt, amit negyven év nehéz és szorgos munkájával elértek. Companysról azt kell tudni, hogy 83 éve, 1934. október 6-án ez a radikális köztársaságpárti politikus rosszul számított, és kikiáltotta az önálló katalán köztársaságot, de Madrid villámgyorsan leverte a kísérletet. Franco pedig nem feledkezett meg a Franciaországba menekült Companysról: 1940. október 15-én kivégeztette a volt katalán tartományelnököt, akit a Gestapo szolgáltatott ki neki.
Mintha csak a sors akart volna üzenni, 75 évvel később, 2015 októberében ugyanerre a napra időzítette a katalán ügyészség az akkori tartományelnök, Artur Mas meghallgatását, amiért 2014. november 9-én az alkotmánybíróság kifejezett tiltása ellenére meghirdette az egész most látott folyamatnak lendületet adó, akkor még véleménynyilvánító népszavazást.
Érthetetlen, Madrid miért várt ennyit, miért nem szerelte le Katalóniát még időben, július előtt az egyáltalán nem túlzó katalán pénzügyi kívánságok teljesítésével. Most számolnia kell azokkal a következményekkel, amelyek a világ szeme előtt zajlanak. Ezzel a kiemelt figyelemmel pedig mindkét fél rosszul jár – főleg Madrid, de Barcelona is –, ám leginkább az egész ország gazdasága és lakossága. Mindezt ráadásul pont akkor, amikor az Európai Unió súlyos működési zavarokat produkál, amire a helyi dezintegrációs törekvések aligha vannak jó hatással. És ez alighanem akkor is igaz marad, ha ezek önmagukban nem érik el céljukat.
