Vajon mit tehetünk, hogy leleplezzük a magyar Weinsteineket? – amikor Sárosdi Lilla feltette Facebook-oldalán a kérdést, még nem sejthettük, melyik jeles színházi rendezőről szól sokkoló története. Csak annyit tudtunk, amennyit elmesélt: hogy fiatal volt, rajongott a színházért, a jeles művész viszont tett róla, hogy egy életre keserű szájízzel tudjon csak a világot jelentő deszkákra gondolni. A mester tekintélyével visszaélve úgy hitte, megteheti ezt egy fiatal lánnyal bármiféle következmény nélkül. Az eltelt évtizedeket látva világos, hogy nem alaptalanul gondolta így.
Sárosdi beszámolója kapcsán rögtön beindult a találgatás – és az ítélkezés. A jól ismert jelenség: hosszas hallgatás után előáll valaki az őt ért traumával, mire az ügyet alig ismerők kérdőjelezik meg fájdalmát, vonják kérdőre az áldozatot. Pedig a szándék nagyon is fontos. Ki ne támogatná, hogy a magyar Weinsteinek tevékenysége lelepleződjön, és ne tudjanak tovább visszaélni a hatalmukkal?
Helyesen tette hát Sárosdi Lilla, amikor nem sokkal később megnevezte, kiről beszél. Marton László mindent tagadott, és következményeket helyezett kilátásba, de az események innentől beindultak. Mind többen vádolták meg zaklatással, ő pedig kénytelen volt felfüggeszteni oktatói és főrendezői pozícióját is. Jelenleg kérdéses az is, valóban lesz-e per, mindenesetre az ártatlanság vélelme mellett sem túl meggyőző Marton László eddigi védekezése.
A Kiss László-jelenség ugyanakkor beindult, még ha persze az ő esetében a csoportos nemi erőszak egészen más és jóval súlyosabb vád volt. Egyes kollégák most is a szakmai kvalitásokkal érvelnek, illetve a művészlét sajátosságaira hívják fel a figyelmet. Emlékezetes, Kissnél is voltak, akik úgy látták, az uszodában már csak így mennek a dolgok. Akkor elsőre még azt is letagadták, hogy az áldozat életben van. Utóbbi viszont előállt, névvel-arccal vállalta, hogy neki kellett a szóban forgó szörnyűségeket átélnie.
Így tett most Sárosdi is, ami jelentős bátorságra vall, ahogy hihetetlen erőt mutat minden áldozat, aki a vele történtekről beszélni tud. Hiszen az ember már csak olyan, hogy a kellemetlen élményekről is rögtön megfeledkezne, súlyos traumákat pedig évekig-évtizedekig tud cipelni magával. Nemhogy a nyilvánosság, de a család, a barátok elé odaállni sem egyszerű. A történtek tragikumát csak az érezheti át igazán, aki megélte őket, vagy épp keresztülment hasonlón. A félelem viszont, hogy egyik legsúlyosabb élményünket feltárva csak értetlenségbe ütközünk, sokakat el tud hallgattatni.
