Nem találok észszerű magyarázatot az MSZP múlt heti bejelentésére, miszerint a párt a választásig lényegében lemond a hatalom ellenőrzésének parlamentáris eszközeiről. Így nem támogat országgyűlési vitanapra irányuló kezdeményezést, nem fordul a „fideszes” Alkotmánybírósághoz vagy az államfőhöz. Ezzel nemcsak a saját kezét köti meg, hanem a teljes ellenzék mozgásterét is szűkíti. Az erőviszonyok és a Fidesz agresszív politikája eleve megnehezíti, hogy a hagyományosan rendelkezésre álló eszközök éles fegyverré váljanak az ellenzék kezében, de a meglévő lehetőségekről való lemondás így sem látszik célravezetőnek. Hiába érvelnek a szocialisták a rendszer teljes elutasításával, a parlament és a jogállam puszta díszletté silányításával, lépésük üzenete Botka László visszalépésének árnyékában egészen más. Az MSZP – elveszítvén maradék esélyét is arra, hogy valamifajta kormányváltó erő irányítója legyen – immár a túlélésért küzd, s éppen a Fidesz nyúl a hóna alá. Őfelsége ellenzékének szerepe ez: fogatlan, a hatalomra veszélytelen szerveződés, amellyel a kormánypárt – kivételes kegy – most már vitára is hajlandó.
Nagyjából az új alaptörvény elfogadása óta hajtják a mókuskereket az oppozíció pártjai, kormányellenes mozgalmak és értelmiségiek: Orbán Viktort a rendszer keretein belül próbálják-e legyőzni, vagy kilépve belőlük? A két szélső pont: a Gyurcsány-párt a parlamenti munka bojkottját választotta, az LMP az Alkotmánybíróság feltöltéséért különalkut kötött a Fidesszel. Az ellenzék gyakran illegitimnek nevezi az egész új alkotmányos berendezkedést – amely fülkeforradalom ide, retorikai patronok oda, ironikus módon nagyrészt megegyezik a 2010 előttivel –, ám a teljes kivonulásra nem szánja el magát. Való igaz, hogy a Fidesz–KDNP erőből szavazta meg az alaptörvényt, amelynek megalkotásáról hallgatott a 2010-es kampányban. De a felhatalmazása formálisan megvolt rá. Az ellenzék részéről meddő és álságos ezt a kérdést napirenden tartani, illetve a valóban szűkülő lehetőségekre hivatkozni, miközben az elmúlt években egyszerűen elmulasztották, elszabotálták azt az aprómunkát, ami nélkül a politikában nincs siker. Erről megfeledkezni végzetes tévedés. (Amikor ellenzékről beszélek, szükségképpen pontatlan vagyok, az ítélet nem vonatkozik azonos mértékben a kormánnyal szemben álló pártokra.)
Ha ezt a munkát elvégzik, akkor ma nem állna oly tanácstalanul a változást akarók tömege, amikor azzal a kérdéssel szembesül: mégis mi történne az országgal, ha borul a papírforma, és Orbán Viktornak tavasszal távoznia kell? Az elutasításnál, a protesthangulatnál nincs erősebb választói érzelem, de pusztán ennek felkorbácsolására építve most aligha ér célba az ellenzék, hacsak nem követ el valami kapitális hibát a Fidesz. Potenciális támogatóit továbbra is az összefogás/külön indulás témájával traktálja a baloldal, amelynek zaja a programról szóló üzeneteket is elnyomja, már ahol vannak egyáltalán ilyenek. Ahol pedig magabiztosan programot hirdetnek, mint legutóbb a Momentumnál, mintha épp a nagyotmondással próbálnák elfedni az emlegetett aprómunka, tapasztalat és alázat hiányát.
Nem kétséges, a szintén egyoldalúan átírt választási szabályok is számtalan csapdát rejtenek az ellenzék számára. Ám nem látom be, miért lenne szükségszerű, hogy ezekbe az érintettek bele is sétáljanak. A nem elkötelezetten kormánypárti, jelenleg bizonytalan szavazó keresi azt a pártot és helyben azt a jelöltet, amelyről, akiről el tudja hinni, hogy valóban akarja a változást, és van pozitív mondanivalója a jövőről. Fél évvel a választás előtt az egyik, korábban igen fontos szereplő minden jel szerint kijelentkezett ebből a versenyből. A képviselet nélkül maradt baloldali szavazó biztos lehet abban, a neoliberális Gyurcsány Ferenc nyerhet a helyzeten néhány százalékot, ám Orbán Viktort ő már soha nem fogja legyőzni.
Ha kicsit is, de tisztul a kép.
