Béke politikai poraikra – ezzel a címmel siettem elbúcsúztatni a még úgy-ahogy létező magyar baloldalt a Magyar Nemzet kettővel ezelőtti számában. Minden okom megvolt erre: miután Botka Lászlóék a hét elején előálltak a legyen mégis közös lista ötletével, parodisztikus-tragikomikus fordulatok következtek. Az érdekeltek és a szegről-végről érintettek a hét végén sem lankadtak, bejelentést tett a Demokratikus Koalíció, az LMP pedig hivatalosan is listavezetővé emelte Szél Bernadettet. A tempó hétfőn tovább fokozódott, a szocialisták máris kevesebben vannak egy miniszterelnök-jelölttel, és úgy nyilatkozgatnak összevissza, ijedten, elbizonytalanodottan, mintha ez a fejlemény benne sem lett volna a kalapban. Vagy mintha tényleg ezért fizetnék őket. Igaz, némely belsős kommentárok szerint nem kizárt, hogy vannak a soraikban ilyenek is.
Tekintettel arra, hogy mérföldkőhöz érkeztünk, érdemes végiggondolni a Magyar Szocialista Párt röpke három évtizedes történetét. (A nagy elődöket ne bolygassuk, a Kádár János-i MSZMP részben más logika és teljesen más körülmények között működött.) Amint teszünk ezzel egy szolid kísérletet, máris szembetűnik: a párt rendre felfalta vezetőit és vezéralakjait. A rendszerváltás utáni első parlamenti ciklusban a szocialista frakcióban landoló Pozsgay Imre példája nem egészen illik még ide, Horn Gyuláé viszont már nagyon is. A párt egyetlen megkérdőjelezhetetlenül karizmatikus figurája a váratlan 1998-as választási vereség után vitte el a balhét. Akkor még nem sejthettük – mit is? –, hogy abban a pillanatban kezdődött az MSZP-n belüli konszolidáció felbomlása.
Innentől sosem az volt a dilemma tárgya, hogy buknak-e az újabb megváltók, hanem csak az, hogy mikor. Elsőként Kovács Lászlót darálta be az erőviszonyok egészségtelen egyensúlyára épülő szisztéma – ő kormányfőjelöltségig sem jutott –, utána Medgyessy Pétert, majd nem kerülhette el a sorsát Gyurcsány Ferenc sem, hiába kapaszkodott hatalmához minimum három évvel tovább a kelleténél. Gyurcsány kulcsfigura: ha kevesebb benne a megszállottság és a küldetéstudat, talán ma is kétosztatú lenne a magyar pártrendszer, és nem tucatnyi fura képződmény iparkodna minél nagyobb szeletet kimetszeni a pusztuló szocialisták által parlagon hagyott tortácskából. Az MSZP mindenesetre saját hasadásából sem tanult, folytatta, ahol abbahagyta, Mesterházy Attila után elemésztette Botka Lászlót is. Utóbbit rekordidő alatt – ám ebben két fontos momentum is közrejátszott. Az egyik a szegedi polgármesterként is ismert fiatalember érzékenysége, a másik, hogy kétségkívül nem kevesen szövetkeztek kinyírására belülről, kívülről, sőt a politikai paletta fölöttébb röhejesnek mutatkozó zugaiból is.
Nem az a kérdés ma, hogy lesz-e még tényező a szocialistákból holnap – dehogy lesz –, hiszen puszta létük kérdőjeleződik meg. A párt sorsa kísértetiesen emlékeztet az SZDSZ-ére és az MDF-ére, amelyek hiába voltak egykor nagyok és rendszerváltók, nyomtalanul illantak el a semmibe. Egyelőre még túlzás kijelenteni, hogy Molnár Gyula elnöknek két dolga maradt – feloszlatni az MSZP-t, integetni az érdeklődőknek –, de eljön az ideje annak is hamarosan. Akár úgy, hogy az érdeklődők kezdeményeznek szavazatokban – avagy azok hiányában – kifejezhető zsebkendőlengetést 2018 tavaszán.
Nyilván felmerül még valami: kinek jó ez? Nos, ami a jelenlegi mezőnyt illeti: mindenkinek. A Fidesznek nem lesz erős ellenfele balról. Az első számú kihívó vitán felül a Jobbik lesz. Az LMP simán bekerülhet a parlamentbe újfent. A DK verheti a szocialistákat. A Momentum még eltökéltebben emlegethet generációváltást. Tán Karácsony Gergelyék is összehozhatnak valami értelmezhetőt.
Igen ám, de az országnak – ha szabad így fogalmazni – biztosan jó-e az, ami minden talpon maradt politikai alakulatnak jó? Igennel felelni erre akkor sem tudhatunk, ha az MSZP-t siratni egyébként nem készülünk.
