A reformáció folyamatát szokás úgy jellemezni, hogy az egyház újabb szakadását, a vallási egység felbomlását eredményezte. Ez igaz is, de azon túl, hogy a Jézus-hívők egysége soha nem valósult meg, érdemes megjegyezni, hogy mire a protestáns felekezetek szervezetei és tantételei kialakultak, a katolikus egyház is megújult, és annak ellenére, hogy elveszítette európai hívei harmadát, megerősödött. Akkoriban nyert sajátos értelmet a „kereszténység” kifejezés, mint az egymástól élesen elkülönülő, Krisztust követő felekezetek közös elnevezése. Azokban az időkben született meg Európának mint kulturális egységnek az eszméje is.
A humanisták gondolták úgy, hogy ez a terület a földrajzi egységen túl közös kulturális örökséget is hordoz, és ezt elsősorban a kereszténységgel azonosították. Ennek a kulturális egységnek a része lett Oroszország is, annak ellenére, hogy a fejedelmek, majd a cárok egyik fő törekvése volt, hogy az európai szellemi hatásokat távol tartsák a birodalomtól. Ezért Oroszországban, ahol elképesztő mennyiségben virultak a szekták, a reformáció visszhangtalan maradt, a protestáns közösségek nem tudtak gyökeret verni.
