Ötszáz éve, 1517 mindenszentek vigíliáján (október 31-én) Luther Márton, a Szent Ágoston-rendi remeték közé tartozó jámbor szerzetes kiszögezte 95 tételben megfogalmazott vitairatát a wittenbergi vártemplom (kastélykápolna) kapujára. 1667-ben II. János György szász választófejedelem elrendelte, hogy a reformáció születésének ünnepét ezen a napon és erre a cselekedetre emlékezve üljék meg az országában. A szokást azóta világszerte átvették.
Talán nem lepi meg az olvasót, de a témával foglalkozó történészek jelentős része szerint ez az esemény soha nem történt meg. A szögelős jelenetet Luther híve és munkatársa, a nagy hírű humanista tudós, Philipp Melanchthon alkotói fantáziájának tulajdonítják. Ennek ellenére – függetlenül attól, hogy megtörtént vagy sem – a tételeit kiszögelő Luther hozzátartozik a reformáció történetéhez. Ez is olyan „hamisítás”, ami nem befolyásolja az adott történelmi esemény hitelét, jelentőségét. Ahogy mi, magyarok is szívesen felidézzük a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavaló Petőfi képét, holott tudjuk, hogy a költő sok helyen elmondta a Nemzeti dalt, de pont ott: nem. Luther hősies, kicsit teátrális póza közelebb hozza, átélhetőbbé teszi a drámai történetet: a magányos hős készül megküzdeni a legyőzhetetlennek tudott hatalommal.
Sok történész Luther másik elhíresült heroikus gesztusát is kétségbe vonja. E szerint a wormsi birodalmi gyűlésen nem mondta bírái előtt, miszerint: „Itt állok, másként nem tehetek.” Ha ez nem hangzott is el, Luther bátor fellépése, egész magatartása örökre emlékezetessé és hitelessé teszi az egyszerű és kézenfekvő mondatot. Azóta is a legbátrabbak, az igazságért az életüket is feláldozni kész emberek jelmondata ez. Legenda továbbá az is, hogy Luther volt az első, aki lefordította német nyelvre a Bibliát. Az Újszövetség fordítását 1521 decemberében kezdte el – a latin nyelvű Vulgata mellett, Rotterdami Erasmus görög szövegét is használva –, és 11 hét alatt befejezte. 1522 nyarán a könyv már meg is jelent nyomtatásban. Ám addigra a két különböző nyelvjárásban németre fordított Bibliából nem kevesebb mint 22 kiadás látott napvilágot. Annyiban Lutheré az elsőbbség, hogy az ő fordítása és az általa beszélt nyelvjárás lett a német irodalmi nyelv alapja. Ahogy hazánkban Károli Gáspár 1590-ben megjelent szentírásfordítása lett a meghatározó a magyar nyelv fejlődésében, és nem a korábbi Komjáthy Benedek-, Pesti Mizsér Gábor-, Erdősi (Sylvester) János-, Heltai Gáspár-féle fordítások, meg nem is az 1626-ban megjelent katolikus munka Káldi György tollából.
A reformáció folyamatát szokás úgy jellemezni, hogy az egyház újabb szakadását, a vallási egység felbomlását eredményezte. Ez igaz is, de azon túl, hogy a Jézus-hívők egysége soha nem valósult meg, érdemes megjegyezni, hogy mire a protestáns felekezetek szervezetei és tantételei kialakultak, a katolikus egyház is megújult, és annak ellenére, hogy elveszítette európai hívei harmadát, megerősödött. Akkoriban nyert sajátos értelmet a „kereszténység” kifejezés, mint az egymástól élesen elkülönülő, Krisztust követő felekezetek közös elnevezése. Azokban az időkben született meg Európának mint kulturális egységnek az eszméje is.
A humanisták gondolták úgy, hogy ez a terület a földrajzi egységen túl közös kulturális örökséget is hordoz, és ezt elsősorban a kereszténységgel azonosították. Ennek a kulturális egységnek a része lett Oroszország is, annak ellenére, hogy a fejedelmek, majd a cárok egyik fő törekvése volt, hogy az európai szellemi hatásokat távol tartsák a birodalomtól. Ezért Oroszországban, ahol elképesztő mennyiségben virultak a szekták, a reformáció visszhangtalan maradt, a protestáns közösségek nem tudtak gyökeret verni.
