Pár évvel ezelőtt Széky János az Élet és Irodalomban sorra vette a huszadik század második felének születési adatait, és a következőt állapította meg: a kiugróan jó évek nem kötődnek szorosan a népesedéspolitikai intézkedésekhez. Sem a Ratkó-korszak abortusztiltásához, sem a gyes és a gyed bevezetéséhez vagy növeléséhez. Inkább kötődnek a Nagy Imre-féle enyhüléshez, a kádári konszolidációhoz és életszínvonal-növekedéshez, a politikai liberalizációhoz és a rendszerváltáshoz. Egyszóval: olyan folyamatokhoz és eseményekhez, amelyektől mindenki – nem csak egy szűk réteg – kicsit jobban és/vagy szabadabban élt az országban.
Szóval lehet, hogy az a baj, hogy nem élünk jobban, vagy nem reménykedünk abban, hogy az ország jó irányba tart. Az a baj, hogy ezt a gondolatot, érzést immár nemcsak a családalapítás visszafogásában-elhalasztásában tesszük nyilvánvalóvá, hanem azzal is, hogy elmegyünk: Németországba, Ausztriába, Londonba, máshova. Oda, ahol valamiért reménykedünk abban, hogy jó lesz a jövő, hogy érdemes családot alapítani. Az a baj, hogy van okunk elmenni, és el is megyünk. És ez elvezet minket egy másik gondolathoz.
Az a baj, hogy továbbmennek. Ezt a mondatot Bede Márton írta le a migrációs válság közepén a 444-en, és azóta is szívesen idézgetik a kormánypárti propaganda működtetői. Pedig Bede Márton – a provokáció szándékán túl – alapvető igazságra tapint rá, ha kicsit átfogalmazzuk: az a baj, hogy senki nem akar itt maradni. Fantomokkal küzd a kormány: nem vagyunk döntési helyzetben, nem akar itt senki megtelepedni, mert nem éri meg. Magyarországra legfeljebb úgy települnének migránsok tömegei, ha Brüsszel azt mindenkinek parancsba adná, és kerítéssel zárná le az országot. A migránsok ugyanazért mennek tovább, mint amiért a magyarok el. És ez valóban baj. Azért baj, mert elfogyunk.
