Szinte már én szégyellem magam, hogy amikor az ellenzék, legfőképpen a balliberális oldal a téma, az első néhány szó, ami eszembe jut, az a zűrzavar, veszekedés, erőfitogtatás, a harc, a harc és végül, de nem utolsósorban a harc. Nem állíthatom, hogy a háttérben ne zajlana komoly szakmai munka, de az biztos, hogy a választók ebből vajmi keveset látnak. A kiélezett verseny minden jel szerint annak eldöntéséért zajlik, hogy ki a legerősebb vagy a leginkább domináns a magukat szerényen demokratikus ellenzéknek nevező pártok közül. Még belegondolni is rossz, de Gyurcsány Ferenc ott lohol az élbolyban. Őszintén megvallva, a 2006-os forró ősz, illetve a 2010-es választási kudarc után nem hittem volna, hogy egy ilyen helyzet előállhat. Persze nem azért, mert Gyurcsány Ferencről azt feltételezném, képes visszavonulni és kamerák nélkül élni, egyszerűen azt hittem, a balliberális oldal ezt a kérdést elintézi. De nem. Most pedig ennek az árát fizeti legfőképp az MSZP.
A méréseket nézve ezen az oldalon még mindig a szocialista párt a legnagyobb. Botka László elbukása – esetleg elbuktatása – után talán annyit tudnak még elmondani magukról, hogy végre világosan meg tudják fogalmazni, mit akarnak. Közös egyéni jelölteket, közös listát, közös miniszterelnök-jelöltet. Nem meglepő, hogy a 2018-as – a jelenlegi helyzetből kiindulva – újabb kudarcos választási eredmény felelősségét nem akarják egyedül viselni. Ha önállóan állnának rajtvonalhoz, a mellettük tűzön-vízen át kitartó néhány százezer ember voksa mellett kérdéses, hogy mi másra számíthatnának. Vagyis a közösködés számukra létkérdés. De csak számukra.
A Demokratikus Koalíció (DK) ugyanis eddig határozott nemet mondott, legalábbis ami a teljes együttműködést illeti. Az egyéni jelöltekben ők is meg akarnak állapodni, az már más kérdés, hogy egyelőre abban sem tudnak. Amennyiben a DK saját, önös érdekeit vesszük alapul, érthető a viselkedésük. Az MSZP állapotát elnézve talán nem minden alap nélkül bíznak abban, hogy akár még több szavazatot is kaphatnak a szocialistáknál. Hiába beszél Gyurcsány arról, hogy 2018-ban kell kormányt váltani, tisztán látszik, hogy ők már 2022-re készülnek. Ráadásul a DK elnöke mindent elkövet, hogy ne kizárólag ők mondjanak nemet a teljes együttműködésre, hanem a partnereiket is nehéz helyzetbe hozták. A napokban dobták be, hogy aláírásgyűjtést kezdenek, mert nem szeretnék, hogy a határon túliaknak az állampolgárságukkal szerzett szavazati joguk megmaradjon. Nincs az az épeszű ellenzéki párt, amelyik ezzel hivatalosan egyetérthetne – még ha a társadalomban, legalábbis a korábbi felmérések alapján az mondható el, igen sokaknak alapvetően a DK-hoz hasonló az álláspontjuk.
A volt miniszterelnökre vár még egy feladat: a saját szavazóinak elmagyarázni, hogy miközben mindenki, így ő is arról beszél, hogy a Fidesz választási rendszere miatt kénytelenek együttműködni az ellenzéki oldalon, mivel indokolja a különcködést. Pláne, ha összejön az, amit a szocialisták régóta akarnak, hogy egy integratív ember álljon az élére a (csaknem) teljes baloldalnak. Legyen ez akár Balázs Péter, akár más. A kisebb pártok között – feltételezve, hogy az MSZP-t és a DK-t nagyobbnak lehet nevezni – ugyanígy dúl a harc. A legfrissebb, hogy az Együttet vezető Juhász Péter vagy a Momentum-elnök Fekete-Győr András induljon-e el a belvárosban.
Ha a teljes ellenzéket nézzük, szót kell ejteni a Jobbikról és az LMP-ről. Ők kimaradnak ezekből a vitákból, már-már nyugodt erőnek látszanak, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy túl sokra mennének vele. A kutatások szerint ugyanis hiába akarnák – még Vona Gábor is a baloldali szavazók megszólításán dolgozik –, mégsem tudják érdemben bővíteni a támogatóik számát azokkal a baloldaliakkal, akik unják már a folyamatos veszekedést az elvileg őket képviselő pártok között.
A kormánypártok szavazótábora pedig eközben, talán épp a fentiek miatt, csak gyarapszik.
