Budapestre figyel ezekben a napokban a világ. A magyar fővárosban 17 ország vezetői – köztük a világ három legbefolyásosabb hatalma közé számító Kína kormányfője – találkoznak, kíséretükben pedig mintegy ezer üzletember érkezett. S bizony, az ilyenfajta figyelem manapság azzal jár, hogy lezárják fél Budapestet, fokozott a rendőri jelenlét, s bizony még a csatornafedeleket is lehegesztik. Nem csodálkozhattunk volna azon sem, ha a demokráciáért aggódók transzparensekkel várták volna a Mennyei Birodalom vezetőjét, az ilyenkor szokásos hangos tiltakozás azonban ezúttal elmaradt. Hacsak nem említjük az LMP miniszterelnök-jelöltjének, Szél Bernadettnek az akcióját, aki a parlamentben tibeti zászlóval a nyakában szólalt fel.
Vagyis minden jel arra mutat, hogy a hazai ellenzékből minden energiát kivettek a Putyin-ellenes tüntetések. Vagy tényleg azt gondolják, hogy Kína klasszikus demokrácia lett? Az is lehet, hogy sokakkal egyetemben egyszerűen elhitték, a mosolygós kínaiaktól nem kell félni. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ugyanúgy, mint a világ annyi országában, a kínai befektetések reménye lecsendesíti még a demokráciáért aggódókat is. Hát igen, van az a pénz Elég a jelenlegi csúcstalálkozóra tekinteni, és látjuk, hogy régiónk 16 országa kezét-lábát törve verseng Peking kegyeiért.
Egyáltalán nem meglepő tehát, ha házigazdaként elégedettség tölti el Orbán Viktort. Nem véletlenül, hiszen most retorziók nélkül, nyugodtan beszélhet arról, hogy a Kelet csillaga áll magasan, és Ázsia felemelkedésének korszakát éljük. Ez tényleg így van, mint ahogy az a helyzetértékelés is megállja a helyét, hogy olyan korszak következik, amelyben a fejlődéshez szükség lesz a Kelet pénzügyi részvételére. Részben a technológiájára is. Különösen az örökös tőkehiányban szenvedő, a lemaradásukat minél előbb ledolgozni kívánó országokban. Erre szolgálnak térségünkben az uniós pénzek, amelyek fogytával még inkább felértékelődik a kínai, s minden az EU-n kívüli tőke bevonásának a lehetősége.
Jól mutatja ezt a magyar–kínai kapcsolatok zászlóshajójaként felmutatott Budapest–Belgrád-vasútvonal modernizálása, amely a 160 kilométeres szakaszra jelenleg kalkulált 750 milliárd forintos áron brutálisan drága. A Peking által ajánlott együttműködési modell sem igazán vonzó, hiszen a kínai bankok piaci kamatozással ajánlanak hiteleket infrastruktúra-fejlesztésre, a beruházásokat pedig kínai vállalatokkal végeztetnék el. Ennek alternatívája azonban az, hogy marad hat óra az út.
Szóval azt még csak-csak megértjük, hogy Orbán miért szeretné, ha a kínai tőke európai kapuja lenne Magyarország. Az Egy övezet, egy út kezdeményezésről azonban a miniszterelnökkel ellentétben már nem gondoljuk, hogy az a kölcsönös tiszteleten és a kölcsönös előnyökön alapulna. Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy ez is tanárokra és diákokra osztja fel a világot. Csak a maga kínai módján. Mosolyogva, de ellentmondást nem tűrő mosollyal, valamint a win-win csodálatos gondolatát hirdetve a kínai befolyás növelése jegyében. Mert ne legyen illúziónk afelől, hogy nem geopolitikai célokat követ. Csak a kereskedelem és az infrastruktúra fejlesztésének álarca mögé bújva.
Az Európai Unióban már kezdik felismerni a kínai terjeszkedés fojtogató jellegét, s mind óvatosabb az Egyesült Államok is. Megszabják például a napelemek minimális piaci árát, de Berlin is felébredt, miután a kínaiak megvették az ipari robotokat gyártó legnagyobb német céget, a KUKA-t. Velük szemben Afrika már nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítsa a megtévesztően puha és selymes szorítást. Az olyan országok pedig, mint Magyarország is, egyelőre inkább szomorkodnak amiatt, hogy az új „nagy testvér” csak beszél, és nem önti ide a tőkét. Nem baj, a kevesebb néha több.
