Szenteste éjszakáján kezdődött a város ostroma.
December huszonhetedikén, szerda reggel betoppant a kapuba egy orosz tiszt, mellette vöröskeresztes karszalaggal egy szanitéclány vagy orvosnő, mögöttük néhány kiskatona. Sűrű aknaesőben futottak idáig, a lépcsőházi falnak dőlve fújták ki magukat. Német nincs? Nincs. Magyar katona? Az sincs. Feljöttek a lakásba, a száz Daruból rágyújtottak, megkínáltak. Cigarettázás közben úgy-ahogy elmondtuk, hogy anyám színésznő a Nemzetinél, én a Vígben dolgozom. „Artyiszt” – mondta felcsillanva a kapitány.
A történelem, ha egyszer betoppan, a sok történésből egyáltalán nem látszik ki. Előfordul például, hogy egy fej legurul. Mint ahogy le is gurult.
Másnap, harmadnap, vagy még aznap éjszaka kigyulladt a János-kórház gyógyszerraktára. Arról fújt a szél, sűrű szikrafelhő zúdult anyám kitört ablakai felé. Védekezésül vizes lepedőket teregettünk a bútorokra. A tűzfényű, lidérces homályban anyám egyszerre fölkiáltott: „Fej gurul a lábamnál!” Széttapogattam a padlón, megtaláltam a guruló fejet. Anyám gipsz mellszobrának elgurult a feje.
Álltunk szemben egymással a tűz falra festett árnyai közt, kezemben a fej, és keservesen elnevettük magunkat. „Ennek is vége” – mondta anyám. „Sok mindennek vége” – mondtam én –, „ezentúl minden megváltozik.” „De mi, ugye, nem? Legalább mi ne, legalább te ne.”
Akkor jöttem rá először, anyám fejével a kezemben, hogy mit csináljon az ember, ha történelem közeleg. Ha már itt a történelem. Maradjon azonos a változásban. Tegye azt, amit addig, amit a történelem előtt. Amit a maga rövid történelme hosszán tennie adatott, amit lelke szerint tennie kell.
(1976)
