Hogy mindez teljesüljön, Magyarország esetében akár nyolc-tíz darab repülőgépre, két-háromféle típusra van szükség. Olyan nagyobbakra, amelyek beszerzése most láthatóan elkezdődött; kifejezett katonai szállítógépekre, fokozott túlélő képességgel; végezetül pedig, ha marad erőforrás, kisebb méretű, kisebb delegációk, kis létszámú sérült, fontos „csomagok” gyors szállítására alkalmas „üzleti” vagy futárrepülőgépekre. Nem kell messze menni, a térségi, hasonló vagy rosszabb anyagi helyzetben lévő országok mindegyike rendelkezik ilyen jellegű flottákkal vagy megoldással – szégyenszemre Magyarország a kakukktojás.
Egyszóval, ha a kormány most úgy döntött, hogy bepótolja az elmaradást, jól teszi. Mert kell a kormánygép, kell a katonai szállítógép. Nem szégyellni kell, nem titkolni, hanem kiállni, elmondani az embereknek, hogy miért, mire kell, mennyiért. Az a „kommunikáció” és ködösítés, amellyel ezt az ügyletet körbevették, csak arra jó, hogy társadalmunkban ismét tobzódjon egyet a posztkádári kisszerűség, és erre ráépülve olyan rövidlátó kampány kaphasson táptalajt, amely egy ilyen – sokak által meg sem értett – nemzeti érdeket könnyedén odadobna némi politikai haszonszerzésért cserébe.
Mindez igaz a honvédség és a légierő más, folyamatban lévő vagy tervezett beszerzési programjaira is, legyen szó a helikopterekről, a Gripenek további korszerűsítéséről vagy a légvédelmi rakéta- és radarképesség elodázhatatlan modernizációjáról. A közelmúltban nem egy esetben az a paradox helyzet állt elő, hogy a Magyar Nemzetben részletesen beszámoltunk a fejleményekről, míg a kormány elhallgatta a pozitív hírt is. Meggyőződésem, hogy az átláthatóság ilyen mérvű mellőzése – történjék az politikai kommunikációs megfontolásból, nem feltétlenül azért, mert tényleges korrupciót próbálnak vele álcázni – csak árthat a nemzet biztonságának.
