Magyarország és Lengyelország, pontosabban a magyar és a lengyel politikai színtér a háborús retorika tűzfészkének számít jó ideje. Ezen a nyelvi küzdőtéren maradva kijelenthető: most eldördült az első valódi ágyúlövés. A verbális kardcsörtetés korszakának vége, az Európai Unió – ilyet még soha nem tett – tényleg ledobta az atombombát. A lengyel kormány értelmezésében legalábbis ekkora horderejű döntésnek számít, hogy a jogállamiság megsértése miatt az Európai Bíróság elé citálja Lengyelországot az Európai Bizottság.
A döntés legfőbb oka a Jaroslaw Kaczynski vezette kormánypárt által keresztülvitt bírósági reformtervezet, amihez az uniós döntéssel egy napon adott zöld utat Andrzej Duda köztársasági elnök. A tervezet magán viseli a legfőbb közjogi méltóság kéznyomát is, de az attól még nagyon is igazodik a pártelnök elképzeléseihez.
Lengyel ellenzéki olvasatban a legfelsőbb bíróság és az országos bírói tanács átalakításának célja egyértelműen a hatalmi ágak eddigi különválasztásának megszüntetése és a bírói függetlenség felszámolása. A reform egyik fő eleme, hogy a bírói kinevezések a politikusok döntésén múlnak majd. A kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) politikusai nem meglepő módon másként értelmezik az új törvényt és az uniós döntést is. Előbbi kapcsán gyakran hangoztatott érvük a bíróságok működésének elavultsága, a posztkommunista befolyás. Ezen a ponton az EU-hivatalnokok ideológiai szűklátókörűségét emlegetik, arra hivatkoznak, hogy épp azok nem értik az uniós jogot.
Anélkül, hogy bármelyik fél igazát vitatnánk vagy megerősítenénk, érdemes megvizsgálni, hogy a PiS által következetesen képviselt erőpolitika és háborús retorika – amelynek fő célpontja egy ideje Brüsszel – miért nem eredményezte a párt népszerűségének tartós csökkenését vagy kimutatható erózióját egy olyan országban, ahol a közvélemény-kutatások eredményei a mai napig meggyőző uniós rokonszenvet mutatnak. Alighanem annak a lengyel elemzőnek van igaza, akit nemrég egy rádióműsorban hallottam: az emberek többségét hidegen hagyják az olyan absztrakt kérdések, mint a hatalmi ágak szétválasztása. Anélkül is van élet, ha a demokrácia mibenlétéről alkotott, árnyalatokra kényes nyugati konszenzus értelmében megkérdőjelezhető is a minősége.
Kaczynski politikája – ez többek közt a közmédia kézi vezérlését, a politikai ellenfelek folytonos hazaárulózását, a nemzeti emlékezet újraírását is jelenti – az ellenzék kétségbevonhatatlan ügyetlenkedéseivel és ötlettelenségével együtt valódi társadalmi legitimációt eredményez. Ennek egyik alapja, tetszik vagy sem, a szuverenitás iránti igény. Hogy bő negyedszázaddal a rendszerváltás és tizenhárom évvel közös uniós csatlakozásunk után miért számíthat ez ennyire hatékony kohéziós erőnek mindkét országban, és hogy a demokratikus értékek, amelyekért például a lengyel Szolidaritás is hosszú ideig küzdött, miért nem – ezek tanulmányozásra érdemes, fontos kérdések, és nem ártana, ha a kormánykritikus oldalon is lenne, aki mélyebben elgondolkodna ezeken.
Az unió döntését ebben az összefüggésben is érdemes mérsékelt lelkesedéssel kezelni. Egy kézzelfogható eredménye azért már van az ügynek. Magyarország kormánya azonnal biztosította Lengyelországot fegyverbarátságáról, úgyhogy az uniós stratégiai táblajáték jó eséllyel egyre izgalmasabb lesz a folytatásban. Arról nem is beszélve, hogy a közös hadgyakorlat gyaníthatóan csak tovább növeli a két renitens (vagy szabadságharcos, ha úgy jobban tetszik) ország kormányzó erőinek sanszait a következő választásokon. Jó eséllyel tehát a politikai zsargonunkban sokat emlegetett varsói gyors egy darabig még ezeken a síneken maradhat, és nem kanyarog váratlan irányokba, ahogy 1993-ban. Minek is tenné? – hiszen Kaczynski egykori kijelentése 2011-es választási vereségekor („Lesz még Budapest Varsóban”) prófétai jóslatnak bizonyult.
