Kaczynski politikája – ez többek közt a közmédia kézi vezérlését, a politikai ellenfelek folytonos hazaárulózását, a nemzeti emlékezet újraírását is jelenti – az ellenzék kétségbevonhatatlan ügyetlenkedéseivel és ötlettelenségével együtt valódi társadalmi legitimációt eredményez. Ennek egyik alapja, tetszik vagy sem, a szuverenitás iránti igény. Hogy bő negyedszázaddal a rendszerváltás és tizenhárom évvel közös uniós csatlakozásunk után miért számíthat ez ennyire hatékony kohéziós erőnek mindkét országban, és hogy a demokratikus értékek, amelyekért például a lengyel Szolidaritás is hosszú ideig küzdött, miért nem – ezek tanulmányozásra érdemes, fontos kérdések, és nem ártana, ha a kormánykritikus oldalon is lenne, aki mélyebben elgondolkodna ezeken.
Az unió döntését ebben az összefüggésben is érdemes mérsékelt lelkesedéssel kezelni. Egy kézzelfogható eredménye azért már van az ügynek. Magyarország kormánya azonnal biztosította Lengyelországot fegyverbarátságáról, úgyhogy az uniós stratégiai táblajáték jó eséllyel egyre izgalmasabb lesz a folytatásban. Arról nem is beszélve, hogy a közös hadgyakorlat gyaníthatóan csak tovább növeli a két renitens (vagy szabadságharcos, ha úgy jobban tetszik) ország kormányzó erőinek sanszait a következő választásokon. Jó eséllyel tehát a politikai zsargonunkban sokat emlegetett varsói gyors egy darabig még ezeken a síneken maradhat, és nem kanyarog váratlan irányokba, ahogy 1993-ban. Minek is tenné? – hiszen Kaczynski egykori kijelentése 2011-es választási vereségekor („Lesz még Budapest Varsóban”) prófétai jóslatnak bizonyult.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!