Jó hír érkezett tegnap a magyar oktatási rendszerről. Ritka, éppen ezért megbecsülendő pillanat ez. A negyedik évfolyamos tanulók szövegértési képességeit vették górcső alá az angol nevének rövidítésével leginkább csak PIRLS-ként ismert felmérés során, nebulóink pedig minden korábbinál jobb eredményt értek el. Méghozzá nemcsak a pontok puszta számát tekintve, hanem a többi országgal összevetve is: legutóbb huszadikak voltunk a listán, most pedig a tizenharmadikak, ötvenből. Semmiképpen sem rossz eredmény ez, pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a legszűkebb élbolynak tekinthető top ötös csoportban olyan, már-már legendásan sikeres oktatási rendszereket üzemeltető államok diákjai kaptak helyet, mint amilyen Szingapúr vagy Finnország.
A siker tehát megkérdőjelezhetetlen. Azért is esik különösen jól mindezt leírni, mert a szövegértés bizonyosan az egyik legkardinálisabb, de talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy mind közül a legfontosabb, az általános iskolákban elsajátítható képesség. Hiszen később, amikor a gyerekeknek már önállóan kell tanulniuk, dolgozniuk, tovább- vagy átképezniük magukat, a szövegértés kulcsszerephez jut majd. (A másik nagyon fontos terület a logikus, strukturált gondolkodásra és problémamegoldásra nevelő, viszont tantárgyi mivoltában sajnos feltűnően népszerűtlen, „mumusként” kezelt matematika – de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)
Végre tehát valami jó is történt ebben az országban oktatásfronton – sóhajthatunk fel. Valóban felüdülés ez az utóbbi évek után, melyek során a PIRLS-szel ellentétben siralmasra sikeredett PISA-tesztektől a strukturális gondokra rávilágító tanár- és diáksztrájkokon keresztül az e hasábokon született kockás inges mozgalomig terjedtek a – hogy finoman fejezzük ki magunkat – kedélyeket borzoló fejlemények. Mindezek előzménye pedig az a központosítás volt, amelyet a tanártársadalom szinte egy emberként utasított el, és amelyet ezzel szemben az illetékes minisztérium most az eredmények javulásának okaként jelölt meg.
Üröm az örömben, hogy még a mostani siker sem szünteti meg azokat a bizonyos fentebb emlegetett strukturális gondokat. A tanulók és tanítók túlterheltségét, a kurrens világtrendektől való lemaradottságunkat, vagy a kőkorszakian ostoba és felesleges, adminisztrációs jellegű kötelező köröket például, hogy csak néhányat említsünk. Nem is beszélve az infrastruktúráról és a finanszírozásról.
Merthogy, és erre még a PIRLS is világosan rávilágított, az oktatás minősége bizony kőkeményen pénzkérdés is. A hátrányból indulók versenyképességét az iskola hivatott javítani, erre azonban azok az intézmények, amelyek maguk is anyagi gondokkal küzdenek, egyszerűen nem képesek. Feketén-fehéren kimutatható, jelentős különbség van a szegény és gazdag iskolákban tanulók-nevelkedők teljesítménye között. Néhány napja pedig azt is megírtuk, hogy a magyar oktatás bizony a „megállítandó” Brüsszel köldökzsinórján lóg: az összes kiadás több mint ötödét uniós forrásból fogjuk fizetni a következő két évben – ez több száz milliárd forintot jelent. 2020 után viszont sokkal kevesebb lesz a vissza nem térítendő támogatás, és jelentősen emelkedik a vállalandó önrész, vagyis addig van időnk egy hatékonyan és fenntarthatóan működő oktatási rendszer létrehozására. Ha ez nem sikerül, a jelenlegi állapot konzerválására is százmilliárdokkal többet kell majd fordítanunk, mint amennyit most költünk. Hogy egyáltalán jó irányba tartunk-e, az évek óta kérdés. Jó ötlet-e az alaptanterv megváltoztatása? Mire lesz elég a pedagógusok bér-, az iskolák forráskorrekciója? Meg tudjuk-e sikeresen újítani a tanárképzést? Meglátjuk. Az viszont biztos, hogy a kormánynak beton helyett a tudásba kell öntenie a brüsszeli milliárdokat, amíg még vannak. Ami egész biztosan így is lesz – már ha maradt még ott „fönt” bárkiben valódi tenni akarás a közös jövőnkért.
