Migráció ügyében elhangzott már minden, az is háromszor. A tárgyban új érvet vagy ellenérvet régóta nem lehet bedobni az európai uniós véleményarénába. Ezért hatott üdítőként Donald Tusknak az uniós elit szemében merénylettel felérő kijelentése, miszerint a kötelező kvóták csak széthúzást szítanak, és hatástalanok. És külön köszönet neki a kétnapos brüsszeli csúcstalálkozón eleresztett további elmefrissítéséért is. Az Európai Tanács elnöke, filozófiai dimenzióba emelve a huszonnégy órában dúló migránscsatát, azt mondta, a migráció témáját érzelmek kuszálják össze, és ez lehetetlenné teszi, hogy egyáltalán közös nevezőt, racionális érvet találjunk a vitához. Figyelem, a kvóta, a menekültelosztás megmarad, pont most tolták ki még fél évvel a döntést erről az egész problémakupacról. Így Tusk sem tehetett többet, utált véres rongyként vetette vissza az arénába a menekültügyet, éreztetve, hogy eladhatatlan már a szolidaritás témája. De valószínűleg azt is akarta jelezni, a nyűglődés miatt már az Európai Unió működőképessége, hitele forog kockán.
Mindazonáltal az embernek kezd az az érzése lenni, hogy Brüsszel városhatárától befelé vagy teljesen hülyének néz mindenki mindenkit, vagy tényleg fantasztikus politikai kegytárgy, egyfajta orákulum a migráció, az illegális bevándorlás, amelyből rengeteg politikai haszon és hatalom termelhető ki még jó sok ideig. De ahhoz, hogy mindkettő igaz legyen, éppen a belga főváros uniós negyede kell. Itt mindenki tét nélkül lődözheti politikai patronjait, barátnak lehet nevezni valakit, jól hátba lapogatni, majd szemeket forgatva értetlenkedni az előző nap még helyeselt állásponton. Pont ezt tette Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke ezen a csúcstalálkozón Orbán Viktorral. A visegrádiak letettek az asztalra 35 millió eurót – valójában egy cseppet a tengerbe – a líbiai határvédelem támogatására. Juncker sürgölődött is az egyezmény nyélbe ütésekor, hiába, jóleső érzés elismerésben sütkérezni. Viszont másnap már azt mondta a mikrofonba, nem is érti, miért gondolják egyesek, hogy az eddig áthelyezett 32 ezer menedékkérő veszélyt jelent az európai civilizációra.
Egyrészt Junckernek már nagyon el kellene magyarázni, hogy ő az Európai Bizottságnak, az uniós intézményrendszer javaslattevő-végrehajtó grémiumának az elnöke, és nem az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsé. Mert az alapján, amilyen nagy médiafigyelmet követelt magának ezúttal is, könnyen még az Európai Unió elnökének (nem létező) címét is ki lehetett volna alá írni a képernyőre. Persze a tanácsi csúcs régtől fogva „fura szerzet”, hagyományosan az Európai Parlament elnökének beköszönésével kezdődik, szóval itt van ilyenkor mindenki, aki nem akar kimaradni az esti híradóból.
Ennyit Juncker arcpirító sündörgéséről. De tisztelt Uniós Elithez Tartozó Hölgyeim, Uraim, Kedves Politikusok! Lehet lesajnálni és kevesellni azt a 35 millió eurót, amelyet a V4-ek az EU külső határának védelmére adnak (a törökökkel egy 3 milliárd eurós migránsalku van érvényben), a hülye is látja, hogy az EU védelempolitikája a tartósnak ígérkező migrációs folyamatok, a globális biztonsági kihívások miatt az erős védelem kiépítésének, igen, az Európa-erőd felépülésének irányába mozdul el. A rossz hír ebben az, hogy a befogadás, a szolidaritás mint olyanok ebben a talán Önöknek még egészen új narratívában egy kicsit keskenyebb ösvényen ballaghatnak tovább. Például egész bravúros próbálkozás Angela Merkeltől a következő mondat: a külső határok védelme nem elégséges, ha a védelemnek nincs szolidaritást jelentő belső dimenziója. Akár tűzbe is lehet jönni ilyen nyelvi lelemény hallatán, ha nem kellene azt látni, hogy más belső dimenziók alapján Németország az első, aki gombot nyom a lengyelek elleni alapjogi eljárás megindításához. Szóval szolidaritás, pepecselés a tagállamok (Lengyelország, Románia) igazságügyi reformjával. Csak közben pont a közösségi politika működésképtelen. Jó reggelt, föderalista Európa, itt vannak a nemzetállamok!
