Kétezer-tizenhét karácsonyának is vége. Szép volt, miként az előző ötvenegy is, igaz, az első kettőre-háromra nem emlékszem, 1984–85-ben meg birodalmi sorkatonaként másmilyen dolgokkal kellett foglalatoskodnom. De az összes többivel szemben nem merülhettek fel érdemi kifogások. Szenteste, amikor a legfontosabb, lényegében minden a helyén volt: a családi kör, a karácsonyfa, az ajándékok, a sütőtökkrémleves, a bor, a római-parti séta vacsora után (harminc fát számoltunk az ablakokban, nem kevés, bár régebben többig jutottunk sokszor), a meghittség, a megtorpanás, a béke.
Az ünnep egyetlen napjának egyetlen percében sem vettem észre, hogy bárki is el akarta volna rabolni tőlem mindezt gonoszul.
Ám ha megpróbálja, akkor sem ment volna semmire. Magyarország miniszterelnöke megírta a népének előre: a keresztény kultúra megvédetik, és kész. A nemzet gázszerelője által birtokolt valamennyi lap összes olvasója elé rakott 23-i kormányfői újságcikkből kiderült: hiába fenekednek örök értékeink ellen a sunyin, ostobán, tohonyán polkorrekt liberálisokkal szövetkezett idegen civilizációk, velünk szemben nincs esélyük. Az európai élet fundamentumai támadás alatt állnak, magátólértetődősége veszélybe került, de mi, magyarok – különleges észjárásunknak, gyarapodó erőnknek hála – megvédjük a hozzá való jogunkat. Amíg nemzeti kormánya van és lesz hazánknak, addig keresztény kultúrájú és magyar ország marad ez itten. Sőt mindent megteszünk annak érdekében is, hogy Európa is európai maradjon. Az idén és jövőre és mindig.
A karácsony nem politikára való, ez nem kérdés. Józan ésszel persze az sem elvárható, hogy csendben maradjanak ilyenkor a legillusztrisabb potentátok, de az talán igen, hogy ha már muszáj megszólalniuk, legalább kísérletezzenek nagyobb ívű elmélkedésekkel. Hogy lépjenek hátrébb kettőt. Korábban valahogy így is volt, akár szélesen hömpölygős interjúkat adtak, akár világmegmagyarázó saját szövegeket fogalmaztak a jeles férfiak.
Neki legyen mondva, a miniszterelnök most is iparkodott tágítani a perspektívát. Mindent megtett, hogy az ünnepélyes alkalomhoz illően bonyolultabbnak ábrázolja a világot, mint máskor. Csakhogy kudarcra ítéltetett szegény feje. A hosszú évek serény munkájával a végletekig butított üzenetek attól nem lesznek szofisztikáltabbak, ha kerekebb és összetettebb mondatokban ismétlik el őket ezredszerre. Akkor sem, ha a helyzetelemzésben előfordulnak igazságmagvak szokás szerint.
Két dilemma merül fel. Az egyik: nem mindegy, hogy a felmerülő valóságos problémákra valóságos, higgadt, tartalmas megoldásokat keresünk-e, vagy kacsalábon forgó kártyavárak építésére használjuk őket. Ebből adódik a másik: ügyesen kell ellenfelet választani, bárki és bármi legyen az. Miért ne ábrázolhatnánk veszélyesnek és félelmetesnek azt, ami erőtlen, idétlen, gyámoltalan? Miért ne állíthatnánk, hogy el akarják tőlünk venni, amit szeretünk, és ami a miénk – mint a karácsony –, akkor is, ha kizárt, hogy bárki képes lenne erre? Minél hatalmasabb a mesebeli sárkány, annál nagyobb hősök leszünk, ha lecsapjuk a hét fejét. Vagy ha azt hazudjuk ideje jöttén, hogy isten bizony mi csaptuk le mindet.
Mint mindig és már megint: semmi nem drága. Miért ne költözhetne be a karácsonyfa alá a miniszterelnök kampányostul? Nem épp szívmelengető látvány, ahogy egyszerre gondterhelten, de magabiztosan és kajánul somolyog a szaloncukrok és a gömbdíszek mögül, de az idő addig is neki dolgozik, amíg sikerül elzavarni őt onnét.
Minimum pár napra. Abba viszont egyelőre bele sem merek gondolni, hogy milyen irtóztató veszélyben fognak forogni majd a húsvéti tojások – egyfajta fundamentumok gyanánt – 2018 márciusának végén, áprilisának elején, kampányzárás kellős közepén. Hadd szögezzem le máris: nem hagyjuk! Nem adjuk a tojásainkat a senkiházi rablónépségnek!
