Egyre inkább úgy tűnik, hogy az annak idején Petőfi Sándor által megírt Kánaán eljövetelének ideje Magyarország egészére vetítve egy darabig még késni fog. Ugyanis manapság mindent el lehet mondani szép hazánkról, csak éppen azt nem, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, illetve a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet. Sajnos nem kell ezen csodálkoznunk, hiszen a jelenlegi légkörben, a jelenkor individualista társadalmában csak az „én” számít, a „te” legyőzendő és megsemmisítendő ellenfél, a „mi” pedig – sajnos – teljesen ismeretlen fogalom. Lassan-lassan kihal az egymás iránt érzett bizalom, főleg azok nem tisztelik a szabályokat, akiknek a legjobban kellene, és a sokat emlegetett polgári kultúra is hiánycikké vált mindennapjainkban.
Noha a propaganda szerint Magyarország jobban teljesít, csak kevesek férnek hozzá a bőség kosarához. Akadnak persze, akik igen, és ezt ki is használják személyes előmenetelükhöz. Hatalmuknál fogva hozzák helyzetbe önmagukat és a hátországukként szolgáló városukat, vagy éppen képviselői körzetüket, és kissé sajátosan értelmezik Jézus tanítását, miszerint „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”. Ők úgy gondolják, nekik egyszerre minden jár: ami a császáré, és ami az Istené!
Ahogy közeledik az országgyűlési választás, úgy kerülnek ki a kormánypárti kommunikációból azok a korábbi kijelentések, hogy hiába a voksolás, 2018 bizony nem az ígéretek és az osztogatások éve lesz. Helyette a kormányzati potentátok éppen az ellenkezőjét teszik, és mindent elintéznek – leginkább maguknak. Mert övék az ország és a hatalom. S a dicsőség – legalábbis így gondolják. A nép, az istenadta nép gyermekei pedig örüljenek, hogy nekik is jut valami, már ha olyan településen laknak, ami a kivételezettek szívéhez közel áll. Ráadásul mintha „azonos kottából játszana” a sok kormánypárti képviselő, hiszen valamennyi településen kísértetiesen hasonló fejlesztéseket intéznek el a hátországuknak: sportberuházásokat, megalomán turisztikai elképzeléseket, csupa olyasmit, ami szavazatot hozhat. A pénz – a közpénz – körültekintő elköltése pedig abszolút nem számít.
Felcsút ott tart, hogy saját kisvasútja, minden elképzelést felülmúló stadionja, akadémiája, annak majd 150 millió forintos teakonyhája van. Ja, és a jelenleg regnáló miniszterelnöke. Mezőkövesden és környékén hirtelen olcsóbb a benzin, mert a város szülöttje éppenséggel a NAV első embere, aki egy szép reggelen áttelefonált az illetékesnek, ugyan már, a földijeim ne fizessenek annyit az üzemanyagért. Tegyük hozzá, amikor egy ellenzékben lévő városvezető szerette volna ugyanezt elintézni, valahogy nem siettek az olajvállalat árképző emberei a segítségére.
Természetesen nem az értelmes, a település vagy régió előrejutását segítő beruházásokkal, fejlesztésekkel van a baj – még a feltűnő túlárazások ellenére sem –, hanem azokkal, amelyek csak az értelmetlen költekezést és a kivagyiságot testesítik meg. A stadionfejlesztési program koncepciója sem azért beszédtéma szinte naponta, mert a létesítmények terén ne lett volna több évtizedes lemaradásunk, hanem annak a végrehajtása miatt, és mert az üzemeltetés megoldatlan. De ez nem csak a stadionokra, az egyéb látványberuházásokra is igaz. Vajon miért kell megépíteni egy 17 ezres kisvárosban az ország harmadik legnagyobb csúszdaparkját, vagy milliárdokért azt a termálvizes lórehabilitációs központot, amiről még a helyiek sem tudják Kisvárdán, eszik vagy éppen isszák majd? Ugyancsak megkérdőjelezhető az a döntés, amikor egy valamivel nagyobb településen, Vácon pár száz méterre egymástól két sportcsarnokot húznak fel: egy kézilabda-, illetve egy sport-, és rendezvénycsarnokot. Vagy miért van hirtelen szükség Seszták Miklós fejlesztési miniszter és Hende Csaba országgyűlési alelnök városaiban olyan teniszcentrumra, amelynek kihasználtsága finoman szólva is kérdőjeles?
A kíméletlen önérdekhajszolás a rend hiányához vezethet. Higgyünk abban, hogy nem ez a cél!
