Ott folytatom az új évben, ahol kedves kollégám, Ugró Miklós az óévben ugyanitt befejezte (Világbékétlenek, 2017. december 29.). Ő így fogalmazott: „Miben hasonlítanak egymáshoz az egyházi vezetők és a szépségkirálynők? Abban, hogy a legfőbb óhajuk a világbéke. Lapos, szellemtelen poén, de az igazán elkeserítő az, hogy a békefelhívásaik is hasonló módon hatástalanok.”
Az egyházi vezetők és a szépségkirálynők sorába illeszthetők az államfők – koronával vagy anélkül – azokban az országokban, ahol az első közjogi méltóság inkább ceremoniális, szimbolikus jogosítványokkal, semmint tényleges hatalommal rendelkezik. Áder János rövid újévi köszöntőjében ha nem is az egész világnak, de Magyarországnak annál inkább békességet, minimálprogramként megőrzött józan észt, az elemi emberi normáknak való megfelelést kívánt. Legalábbis nehéz másként, mint az erre irányuló elnöki óhajként értelmezni a szokás szerint minden idők legdurvább választási küzdelmét ígérő év nyitányaként elhangzott szavakat: mindig tiszteljük a másikban az embert, egymásban a magyart.
Van, aki pörölni merészelne az elhangzottak miatt Áder Jánossal? És olyan van-e, aki hisz abban, hogy mindez 2018-ban valóssággá is válhat? A köztársasági elnök egy évvel ezelőtt igyekezett ráirányítani a figyelmet a kiegyezés százötvenedik évfordulójára, közvetett módon a kompromisszumkészséget, az országépítő energiák felszabadítását állítva példának a végletes szembenállás örvényébe süllyedő politikai elitnek, a folyvást külső és belső konfliktusokat provokáló, kiélező hatalomnak. Nos, a mögöttünk hagyott 2017-et elég különös lenne a kiegyezés éveként jellemeznünk. Ha kicsit elrugaszkodunk a konkrét évfordulótól, és a kiegyezés utáni időszakkal, a dualizmussal keresünk párhuzamot, akkor leginkább a politikai korrupció sajátosan magyar változata és válságtünetként a hatalmas mértékű kivándorlás juthat az eszünkbe. De köztársasági elnökünk bizonyosan nem ezekre gondolt előző szilveszterkor.
Sokan bírálják, mások szellemesen parodizálják vagy kevésbé ízlésesen kigúnyolják Áder Jánost, amikor egy lehetetlen helyzetben igyekszik megfelelni az alkotmányos fölszólításnak: az államfő kifejezi a nemzet egységét. Most tekintsünk el azoktól a tavalyi kényes pillanatoktól, amikor csak megosztó döntéseket hozhatott, vagyis amikor aláírta a lex CEU-t és a kormányfő személyes bosszúhadjáratát szolgáló plakáttörvényt, s mindkét esetben korábbi pártjának, a Fidesznek kedvező lépést tett. Maradjunk a ritka megszólalásainál, gesztusainál, amelyek semmiképpen sem mélyítik tovább azokat a bizonyos árkokat. De a közélet hangzavarában nem is juthat el a mértékletességre intő üzenet a címzettekhez.
Újévi köszöntőjében úgy fejezte ki Áder János a nemzet egységét, hogy mindenkihez, minden magyarhoz volt egy-egy jó szava. Jókívánságait küldte például azoknak, akik a járt úton haladnának tovább, és azoknak is, akik inkább a járatlant választanák. Bölcs megfogalmazás ez néhány hónappal a szokás szerint sorsdöntő választás előtt. Az államfő bölcsességet kívánt személyes döntéseinkhez és közös választásainkhoz; ha utóbbiakról ennél egy betűvel is többet mond, máris felsérti a nemzeti egység kényes szövetét.
De hát hogyan is mondhatna ennél többet, részletesebbet, konkrétabbat, kézzelfoghatóbbat, ha az elmúlt év tovább erodálta a nemzeti egységet; amikor olyan kérdésekben is kezd elenyészni a politikai táborok közötti konszenzus, amelyekben korábban létezett? Világos, hogy ez egy nagyon is átgondolt, tudatos politikai stratégia része. Áder János azt is mondta: rajtunk múlik, az első órák öröméből, reménységéből, szeretetéből mennyi marad velünk a folytatásra.
Szép szavakat kaptunk az elnöktől, ami – ha kicsit belegondolunk – a mai világban nem is kevés. Tiszteljük a másikban az embert, egymásban a magyart. Vonzó utópia, nem igaz? Mielőtt lemondóan legyintenénk, jusson eszünkbe: rajtunk múlik.
