Forrong a pedagógustársadalom. Az oktatás alacsony színvonala, a tanárok és a diákok leterheltsége egyre mélyebbre taszítja az ország jövője szempontjából fontos ágazatot. Ám az Orbán-kormány illetékesei kizárólag a lényeget figyelmen kívül hagyó „igazukat” mantrázzák: a pedagógus-életpálya vonzó, a béreket rendezték, megháromszorozódott a felsőfokú pedagógusképzésbe jelentkezett fiatalok száma. Ezzel szemben tény: a legfrissebb adatok alapján egyre kevesebb fiatal akar katedrára állni. Nem az a lényeg, hányan jelentkeznek egy képzésre, hanem hogy mennyien helyezkednek el utána a pályán. Ebben a tekintetben egyáltalán nem állunk jól. Kijelenthető az is, hogy az életpályamodell ugyanúgy megfeneklett, mint a nagy garral bevezetett, de félresiklott bérrendezés. Csak a 2014-es választási évben volt fontos a pedagógusjuttatásokat a mindenkori minimálbérhez kötni, ám ez 2015-ben azonnal kikerült a törvényből. Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának első embere és Palkovics László oktatási államtitkár most újra fűt-fát ígér – több pénzt, iskolafejlesztéseket, az oktatás színvonalának javítását szolgáló intézkedéseket, eszközvásárlásokat –, de valós céljuk az, hogy megosszák a pedagógustársadalmat, és a diákokat is egymás ellen fordítsák. Ugyanakkor nem hajlandók olyan fórumon tárgyalni, ahol a fejükre olvashatnák felfújt lufikhoz hasonló ígéreteiket, szembesítenék őket a valós helyzettel.
A magyar oktatási rendszerről nyílt fórumot tartott a minap a Civitas Intézet; erre meghívták a politikai pártokat is, hogy a szakmával egyeztetve alakítsák ki programjukat. A meghívottak közül csak a Fidesz–KDNP nem képviseltette magát. Nem érdekelte őket, hogy a hazai szakmai szervezeteknek mi a véleményük, mik a javaslataik. Érthető: valamennyi résztvevő úgy véli, az utolsó órában vagyunk, a jelenlegi oktatási rendszer elavult, nem ad használható tudást, ezért gyökeres változásra van szükség. A kormány képviselői a fórumon hiába érveltek volna bejáratott lózungjaikkal. Számukra semmi sem hiányzik kevésbé, mint az, amit Ercse Krisztina, a Civil Közoktatási Platform ügyvivője mondott. Miszerint ki kellene derülnie, hol tart a magyar oktatás; ki kell mondani, az irányok rosszak; el kell gondolkodni azon, miként lehet ebből kilábalni.
Elsőre nem ártana megfogadni Mendrey Lászlónak, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete elnökének az észrevételét: az életpályamodell dicsőítése helyett be kell látni, hogy az nem más, mint tipikus taktikai atomfegyver, ami bárhol, bármikor, bárkivel szemben biztosan bevethető a kormányzati propagandában. A Tanítanék Mozgalom ugyanakkor az egészségügyi minimumhoz hasonlóan oktatási minimumot hozott létre, és ennek a figyelembevételével alakítana ki előremutató oktatáspolitikát. Még a kormány által életre hívott Nemzeti Pedagóguskar is csökkentené a tanárok és a diákok terheit, szűkítve az alaptanterv által megkövetelt lexikális tudásanyagot, hogy több idő jusson képességfejlesztésre. A pedagógusi bérekről az ellenzéki pártokhoz hasonlóan úgy tartja, az elmúlt években értéküket vesztették. Horváth Péter, a pedagóguskar elnöke nyíltan kimondta: ugyanúgy, ahogy erodálódott a Medgyessy Péter vezette kormány által adott 2002-es emelés, ez is kezd eltűnni, a pedagógusok pozíciója a 2013 előtti állapothoz hasonlít. Ha hozzátesszük ehhez, hogy Vértesy László, a Civitas Intézet igazgatója szerint 2014-ben az OECD-tagállamok átlagosan a GDP 5,2 százalékát költötték oktatásra, miközben Magyarország 3,8 százalékot – máris láthatjuk, mi a tényleges helyzet.
A fentiekhez képest mit tesz a kabinet? A jelenlegi kormányzat az oszd meg és uralkodj több ezer éves elve alapján a Római Birodalom és XI. Lajos francia király politikai módszerét követi: ha egyeseknek ígérünk bizonyos előnyöket, azzal az ellenfelek sorai megbonthatók, tehát külön-külön könnyebben legyőzhetők lesznek.
