Ha tetszik, ha nem, minden társadalomnak szüksége van elitre. Tudományosra, kulturálisra, gazdaságira, politikaira egyaránt. Persze ezek között nem érdemes éles határvonalat húzni, a csoportok tagsága nagy átfedést mutat. Az a közös bennük, hogy jelentős befolyásuk van az ország szempontjából fontos döntésekre. Viselkedésük, világszemléletük pedig példaként szolgál a szélesebb rétegek számára. Ezért nem légből kapott az a feltételezés, hogy a társadalmak válságai többé-kevésbé az elitek válságaira vezethetők vissza. Persze fordítva is nézhetjük a dolgokat, és mondhatjuk, hogy egy betegeskedő társadalom csak egészségtelen elitet termelhet ki magából. Bárhogy is legyen, annyi biztos, hogy a társadalmak nem működhetnek megfelelően, ha a legbefolyásosabb réteg cselekvésképtelen, korrupt, és hiányában van a képességeknek.
Nem volt ez másként a múltban sem. Az elit tagjai eleinte a harcosok közül kerültek ki, stabil politikai hatalmat ugyanis nem lehetett fenntartani a hadsereg támogatása nélkül. Akkoriban elég gyorsan kiderülhetett, hogy a vezető réteg képes-e kormányozni az országot. Ha alkalmatlannak bizonyultak, akkor a belső vagy külső ellenfeleik hamar leverték a fejükről a koronát.
Találhatunk hasonló példát mostanság is. Léteznek még olyan országok, ahol csak az alkothat kormányt, akire a hadsereg vezetői áldásukat adják. Ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor a támogatói elpártolnak tőle, és katonai puccs után új embert ültetnek a helyére.
Szerencsére ma már nem ezek a rendszerek az általánosak, de az alapelvek nem sokat változtak. Annyi a különbség, hogy a modern demokráciákban nem a katonai, hanem elsősorban a gazdasági elitnek van befolyása arra, hogy milyen körből kerüljön ki az ország vezetése. Ez még akkor is igaz, ha az elmúlt években arra is láthattunk példát, hogy a választók elitellenes érzelmeiknek hangot adva külső szereplőt engedtek oda a kormányhoz. Persze ezek a külsősök nem túl messziről érkeztek. Donald Trump valóban nem tartozott a politikai fősodorhoz az Egyesült Államokban, de egyike volt az ország befolyásos üzletembereinek.
Orbán Viktor helyesen ismerte fel, hogy ebben az országban csak akkor kormányozhat huzamosabb ideig, ha megértőbb emberekre próbálja lecserélni a korábbi, sokszor indokolatlanul ellenségeskedő gazdasági elitet. Az vesse rá az első követ, aki a helyében nem próbálkozott volna meg ezzel. Abban is igaza van, hogy az országnak szüksége van egy gúnyosan csak nemzeti burzsoáziának nevezett rétegre. Olyan nagyvállalkozókra, akik elég tehetségesek, hogy felépítsék azokat a vállalatokat, melyek képesek megvetni a lábukat a nemzetközi piacokon. Akár a kormány gazdaságpolitikáját meglovagolva. Mert az sem szégyen ám. Még a korrektségéről és átláthatóságáról híres Németországban sem gondolják úgy, hogy a Siemens vagy a Volkswagen csak egy az ott működő rengeteg vállalat közül. Ha a szükség úgy hozza, számíthatnak a kormány jóindulatára, hiszen a választók érdekei is azt diktálják, hogy a nagy munkaadók és adóbefizetők erősek maradjanak.
Nem lenne azzal semmi baj, hogy a kormány így-úgy segíti az ambiciózus tehetségeket. Az a gond, hogy amikor arról dönt, kinek a vitorlájába fújjon egy kis szelet, nem azt nézi, ki mire képes, hanem azt, hogy ki a hűségesebb. Vagy ahogy néhány napja egy konferencián Tóth István György szociológus fogalmazott: az a baj, hogy az állam nem segíti a tehetség és a jutalom találkozását.
Nem sok jóra számíthatott a történelemben az az uralkodó, aki nem vitézség, hanem csupán a hűség alapján válogatta össze a katonai elit tagjait. Ma pedig annak nem terem sok babér hosszú távon, aki a gazdasági elitjét építi ilyen kontraszeletív módon. Sajnos Orbán Viktor pontosan így tesz. Igaz, ma már nem katonai megszállás fenyegeti az efféle hűbéri rendszereket, hanem a gazdasági cselekvőképesség elvesztése. Ezt elősegíteni történelmi bűn. Még akkor is, ha hatalomtechnikai szempontból kifizetődik.
