A szabadság szót hallva a magyarok többségének 1848–49 jut először az eszébe. A forradalom és szabadságharc másfél esztendeje különleges helyet tölt be a nemzet tudatában. Bukásoktól és tragédiáktól terhes történelmünkhöz általában kesergő pátosszal viszonyulunk, ám ’48 bukását-tragédiáját mégis reménykeltőnek és dicsőségesnek érezzük. Ami akkor történt, kicsit tisztább, fénylőbb, hősiesebb, lelkesítőbb, fennköltebb a kollektív emlékezetünkben, mint amilyen valójában volt. A forradalommal és szabadságharccal elnézőbbek vagyunk, mint más eseményekkel. Szeretnénk hinni, hogy csak rettenthetetlen hősök, makulátlan erkölcsű és jellemű hazafiak küzdöttek vállvetve, a legnagyobb egyetértésben, és kizárólag a haza üdve vezette őket a tengernyi gonosz ellenében. Persze tudjuk, de nem akarjuk hétköznapi tudássá tenni, hogy a forradalmárok és a szabadságharcosok között is számosan voltak a gyengék és esendők, akadtak gyávák és árulók. A más témákban kínzóan bűntudatos és önostorozó énünk is háttérben marad.
Nem boncolgatjuk, hogy a szabadságharcnak közel százezer áldozata volt (hatvanezer katona és negyvenezer civil), hogy a vezetők a forradalom első napjától kezdve mindvégig huzakodtak egymással, hogy a szabadság ragyogását igazságtalanságok és törvénytelenségek árnyékolták be. Elnézőbbek, megbocsátóbbak vagyunk, mert valami módon az a legmagyarabb történelmi esemény. Annak tükrében szeretünk magunkra ismerni, az hordozza azokat a jegyeket, amelyeket magunkról gondolunk. Ne csodálkozzunk ezen, kivetnivalót se keressünk benne, hiszen az alatt a másfél év alatt vált az ország népe nemzetté. Addig a Szent Korona oltalma alatt csak a nemesség alkotta a nemzetet (a lakosság ötöde), ám akkoriban megnemesedett a magyar jobbágy, de az idegen ajkú földműves és polgár, sőt a magyarok mellett kitartó nemzetiségi is. Valamennyien biztonságuk, vagyonuk, vérük áldozatával bizonyították: a nemzet nem pusztán a nyelv, a kultúra, az érdekek azonosságán alapul. A nemzet: sorsközösség. A magyar sorsot vállalta a lengyel Bem, a szerb Damjanich, az osztrák Leiningen-Westerburg, a honvédségnek szállító sváb iparosok vagy azok a fegyvert fogó zsidó fiatalok, akiket a forradalom első napjaiban még durván elzavartak a nemzetőrségtől.
