A kiegyezéskor a forradalom és szabadságharc emléke felszabadult az állami elnyomás alól, azóta a különböző politikai kurzusok hasonlóan gondolkodnak róla. Ha nem is volt mindig piros betűs ünnep, hivatalos állami megemlékezésre mindenkor méltatták. Máshová helyezik a hangsúlyokat, de valamennyi hatalom feltalálni véli benne saját gyökereit. Sőt valamennyi azt állítja, ő fejezte be, ami akkor abbamaradt, ő teljesítette be a hajdani ígéreteket, reményeket.
Ezzel sikerül is tönkretenni a megemlékezés méltóságát. Nem a forradalom és szabadságharc tanulságain töprengünk tovább, hanem azon, hogyan lehet méltó szellemi és erkölcsi örököse Kun Béla éppúgy, mint Horthy, Szálasi éppúgy, mint Rákosi, Kádár éppúgy, mint Nagy Imre, Demszky éppúgy, mint Antall József, Gyurcsány éppúgy, mint Orbán Viktor. Ez maga az úgynevezett emlékezetpolitika. A kifejezés pont annyira torzszülött, mint a termék, amit a neve alatt összehoznak. A különböző színezetű és szándékú ünnepi szónokok nem megemlékeznek a múltbéli eseményről, hanem magukat, pártjukat, sikereiket, vágyaikat fényezik. Mondjanak bármit, őseink áldozatával akarják hitelesíteni. Az emlékezetpolitika arra jó, hogy még az ünnepeken is megossza a hazafiakat. Az utóbbi években rendszeresen háborog a közvélemény, hogy sokan az ünnephez méltatlan megnyilvánulásokra ragadtatják magukat. Visszataszító, elítélendő jelenségek ezek a kifütyüléstől kezdve a tojás hajigálásán át az esernyővel való ütlegelésig. Sajnálatos módon ezek is az emlékezetpolitizálás részei.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!