A magyarországi muszlimok úgy érzik, ellenük fordult a közhangulat, és arra számítanak, hogy ez csak romlani fog – erről beszélt a Magyarországi Muszlimok Egyházának vezetője, Sulok Zoltán. Nem magától ragadtatta magát ilyesmire, hanem mert a Keresztény–Zsidó Társaság konferenciájának szünetében rákérdeztem, hogy vannak mostanában, amikor a muszlim meg az iszlám kifejezéseknek nem a legjobb a csengésük. A Keresztény–Zsidó Társaság olyasmit vállalt, ami finoman szólva sem népszerű mostanában: hogy hallgassuk meg talán az érintetteket is, mielőtt ítélkezünk az iszlám felett úgy, ahogy van.
Miközben Sulok Zoltánt hallgattam, aki szerint a magyar muszlimok úgy érzik, hogy migránsok lettek a saját hazájukban, arra gondoltam: valahogy úgy lehetnek ezzel, mint a nagyon idős határon túli magyarok, akik soha nem költöztek egy faluval sem arrébb, csak az állampolgárságuk változott. A magyar muszlimok sem tehetnek róla, hogy migránsok lettek a saját hazájukban. Pedig ők sem költöztek sehová, és Magyarországon sem sok minden változott. A magyar muszlim közösségek hosszú ideje léteznek, ahogy hosszú ideje élnek muszlim bevándorlók Nyugat-Európában is. Az illegális bevándorlás sem most vált problémává, de nem is 2015-ben. A hirtelen Európára zúduló embertömeg számos komoly problémát felvetett, szociálisat, biztonságit, jogit. És elindult számos diskurzus – korábban is létező problémákról. De ez mit sem változtat azon, hogy az illegálisan érkező közel-keleti emberek feltartóztatására szolgáló határkerítést az Európai Unió határán akkor építették, amikor a migráns szóra még a füle botját sem mozgatta itthon senki: 2013-ban, a bolgár–török határon. A Nyugat-Európában élő muszlim bevándorlók többsége pedig a menekültválság előtt érkezett, a muszlimok egy jelentős része oda született. Ami a terrortámadásokat illeti, abból a közelmúltban példátlanul sok volt, de ez sem új, már régóta probléma. A magyar állami tévé pont egy éve tett közzé egy alapos felsorolást korábbi merényletekről. A teljesség igénye nélkül: 2004-ben Spanyolországban Európa történetének egyik legsúlyosabb merényletsorozatában az al-Kaida iszlamista terrorszervezet 192 embert ölt meg. 2012-ben Franciaországban egy algériai származású férfi, az al-Kaida tagja a francia hadsereg három katonáját, majd három gyermeket és egy rabbit lőtt le. Szintén 2012-ben Bulgáriában a burgaszi repülőtéren öngyilkos merénylő robbantotta fel magát egy izraeli turistákat szállító buszon, a robbantásban öt izraeli és a bolgár buszvezető vesztette életét.
Brüsszel belvárosában négy ember halt meg, amikor a zsidó múzeum előtt egy férfi tüzet nyitott a járókelőkre. A francia tettes korábban Szíriában egy iszlamista szervezetben harcolt. Ez 2014 májusában történt. És Magyarországon ekkor még mindig nem érezték úgy a polgárok, hogy keresztes háború zajlik, amelyben nekünk jut Európa védelmezésének feladata. A radikalizálódás, a terrorizmus, az illegális határátlépés bizony korábban is létezett. Csak éppen a magyar társadalom nem félt tőle. Akkoriban éppen a rezsi ellen harcoltunk, ami innen nézve valóságos szellemi és politikai Kánaánnak tűnik. De ha megvoltunk rettegés nélkül, meg anélkül, hogy a kereszténység védelmére hadrendbe álljunk, akkor talán most is lehetne takarékosabban bánni a keresztes háborúval.
A magyar muszlimokat nem tudjuk igazán mivel biztatni, egyszerűen most ők kerültek a napi politikai úthenger útjába. Nincsenek vele egyedül, sokan kiszorulnak a nemzetből mostanában. Aki önmérsékletről beszél, az migránssimogató, aki kritikát fogalmaz meg, az hazaáruló, Soros-bérenc. Aki muszlim, az terrorista, de legalábbis kulturálatlan. Aki ellenzéki, az le akarja bontani a kerítést. A gazdasági migráns és a menekült egyre megy. Rég nem vesződik senki a részletekkel, a dolgok szétválasztásával vagy azzal, ki mit gondol valójában. Ezzel leginkább az a baj, hogy egy csomóan komolyan veszik, hogy vannak a Fidesz-szavazók, meg vannak a hazaárulók. Utóbbi a nemzetnek több mint a fele, de nem baj. Leírják őket is járulékos veszteségként.
