Egy hét telt el a váratlan eredményt hozott hódmezővásárhelyi polgármester-választás óta, s ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy kirajzolódjon, milyen folyamatokat indított el Márki-Zay Péter meglepetésgyőzelme a magyar politikában. A közvélemény-kutatásokból, elemzők spekulációiból, propaganda-hadjáratokból és a politikai aktivistákat alkalmazó kormánymédia hírtorzításából gyúrt univerzum egyszerűen felkenődött a valóság betonfalára. A jó előre az április 8-i parlamenti választás főpróbájának elkeresztelt időközi megméretés rácáfolt a politikai erőviszonyokkal, az esélyekkel kapcsolatos eddigi tudásunkra, vagy legalábbis megkérdőjelezte azt.
A miniszterelnök egyik kedvenc újságírója szokta sűrűn emlegetni Cseh Tamás nyomán a család hosszú ideje elutazott, Valóság nevű nagybátyját. Most mintha ő kopogtatna az ajtón; kinek nem várt, féktelen örömet, kinek rég nem érzett, jeges riadalmat okozva. A valósággal régóta levelező viszonyt sem ápoló kormánysajtó meglepetésében előbb csak kereste a szavakat, majd egyes újságírói megpróbáltak alkalmazkodni az új helyzethez, szabadulni próbálva a túlhajszolt, olykor már paródiába hajló sorosozás kényszerétől. Ám hamar kiderült, hogy új, a magyar valóságra érdemben is reflektáló nyelvezet elsajátítására a választásig már nincs idő, de igény sem a kormányzást a gyurcsányi módszert tökélyre fejlesztő módon kommunikációval helyettesítő hatalmi központ részéről. És a Fidesz elkötelezett, a rossz hírektől elzárni igyekezett, kommunikációs zárlat alatt tartott táborát is csak megzavarnák mozgósítás közben az új üzenetek. Marad hát a migráció, az ország megvédése a választás tétjeként akkor is, ha az ördögnek sem akarják tömegek megrohamozni a kerítést, s az EU kvótaügyi erőlködése sem látszik eléggé félelmetesnek. Teljes félreértés új ellenségként az ENSZ felmutatása: a világszervezet fogatlan oroszlán, amelynek még egy jól ismert, kiplakátolható vezetője sincs, aki a felkorbácsolni igyekezett gyűlölet tárgya lehetne. Stop, Guterres?! – nos, ez viccnek is rossz.
Mielőtt azonban jót kacagnánk a szorult helyzetbe került Fideszen, ne feledjük: számukra valóban óriási a tét áprilisban. Nem tudom, mi az az ár, amit a hatalom megtartásáért már nem fizetnének meg, vagyis nem fizettetnének meg velünk. A várható fék nélküli, utánunk az özönvíz típusú osztogatáson túl nincs más eszközük, mint a migránsellenesség fokozása, az ellenzék revolverezése. A magyar valósághoz fűződő egykor szorosabb kapcsolatának emlékét felidézve Orbán Viktor rájött, hogy ha a kiszemelt ellenség nem hajlandó a látómezőbe lépni, akkor közelebb kell találni egyet. Ezért lettek lemigránsozva a Miskolcra költözött cigányok, akik megjelenése anno az elbaltázott Fészekrakó program keretében súlyos feszültséget gerjesztett. A kormányfő cinikus hatalomtechnikusként alighanem eleve számolt a kijelentését övező felháborodással. Ez már veszélyesebb terep, valódi konfliktusokkal, amelyeket az Orbán-kormány eddig tabusított, nem kezelt, most viszont az üst alatt fortyogó dühöt a saját céljaira hasznosítaná.
Az első öröm után Valóság nevű nagybátyjuk megjelenése az ellenzéket is zavarba hozhatja. Egyrészt annyiban igazuk van a kormánypártiaknak, hogy a Hódmezővásárhelyen történteket nem lehet egy az egyben az országra kivetíteni. Ennél mélyebb következtetés, hogy mostantól az ellenzék nem hivatkozhat arra: a Fidesz az általa kiokoskodott választási rendszerben, az ellenfelek számára telepített akadálypályán nem győzhető le. Nincs kibúvó, nincs hova menekülni a felelősség elől; a közhangulat fordulni látszik, a jelek szerint a választók kritikus tömege megfelelő ajánlat esetén kész lenne elsöpörni a 2010-ben létrejött centrális erőteret, véget vetve a Fidesz kormányzásának. Ma zárul a jelöltállítás: minden párt kapott valamilyen képet a közhangulatról, arról, hogy milyen eséllyel szállhatnak harcba az egyes körzetekben a jelöltjei. A valóság az ellenzék ajtaján is kopogtat.
