Minden idők legvilágvége-orientáltabb főfideszese, ahogy máskor, úgy a mostani, egyre dinamikusabban hömpölygő kampányban is átütő formában futballozik. Persze nem csupán Kövér Lászlónak, a csapat összes játékosának muszáj ezekben a napokban-hetekben odatennie magát. Száz százaléknál is többet kell teljesíteniük, ha ez egyáltalán lehetséges, úgy szakmailag, mint emberileg. Merthogy hatalmas a kihívás. Vannak azonban különbségek a Fidesz-futballisták között. Az egyik izzad, mint a ló, a másik sziporkázik. Az egyik bekkel önfeláldozóan, a másik akciózik szakadatlanul. Az egyik vizet hord, a másik gólokat vág. Kövér László a kaput támadja, ha teheti. Egyfajta befejező csatárként. Politikai-politikusi értelemben. Hogy kísérletei olykor a kapufát trafálják telibe, máskor meg taccsra mennek, mellékes. Lövésből lesz a gól, alapvető igazság ez a labdarúgásban. Is.
Orbán Viktor miniszterelnök kormányostul-mindenestül hozzálátott most az egész pályás letámadáshoz. A többiekkel vállvetve a géppuskaszavú Kövér László házelnök is fórumról fórumra siet, és mindenhol mond valamit, ami idézhető. Gödön is mekkorákat durrantak a petárdái szerda este! Az apraja nem fontos, de a nagyjából megtudhattuk: olyan puccs zajlik épp Európában, amilyet a bolsevikok csináltak száz éve; több már a muszlim diák Bécsben, mint az osztrák; jó, hogy Soros György nem bírt a vérével; a küzdelem akkor sem ér véget, ha azt a vénembert magához hívja a jóisten, hogy elbeszélgessen vele.
A világmegrontó aggastyán újabban és egymagában valóban nem tétel már. Az ellenségek száma egyre nő nélküle is. Az egyetlen igaz magyar kormány Soros, Brüsszel, a migránsok és a mégis veszélyessé emelkedett ellenzék után harcban áll az OLAF-fal, a diák tüntetőkkel, az ENSZ-szel, az E.ON-nal, a Facebookkal, Béccsel is. És nem végleges még a felvonulók mezőnye, az holtbiztos. (Hogy ki velünk, ha mindenki ellenünk? Szétszórt hajával, véres homlokával áll a viharban maga a magyar!) Közben a pluszos híreknek – hiába a szervezett Facebook-kommandók serénykedése – alig osztanak lapot a másik oldalon. Pedig hirtelen felütötte a fejét a téli rezsicsökkentés és a soron kívüli Erzsébet-utalványok csomagja is – igaz, emezeket frissebb hírek szerint nem biztos, hogy sikerül kipostázni a célcsoportoknak a választások előtt. S mindeközben a miniszterelnök úgy feszít, tárgyal, szónokol övéi – értsd: Lázár János, Rogán Antal meg a hasonszőrűek – között, mint Bruno Ganz, amikor még azt hitte, hogy bármikor jöhet és odacsaphat Steiner.
De ha nem jön, a háború után akkor sem lesz béke. Mostanra ugyanis biztossá vált, ami eddig sem volt titok: ez a csapat más műfajokban nincs otthon. Tiszta tragiparódia.
Nincs más hátra, észnél kell lenni. Kövér László állításával szemben ugyanis – „ha nem a Fidesz marad kormányon, akkor nem lesz többé Magyarország” – április nyolcadika tétje nem a poszt-posztmodern magasköltészet szféráiban, sokkal inkább a mindennapok világában található. A kérdés ez: a talajszinttől az összes jel szerint egyszer s mindenkorra elrugaszkodott Fidesz-rezsim leszavazható, leváltható, felszámolható-e. (Hát igen: egyre gyakrabban látszik úgy, hogy ők maguk is elhiszik azt a rengeteg rémséges blődséget, amit összehordanak. Korábban ez a legkevésbé sem sejlett valószínűnek.) Meg lehet ezt fogalmazni másképp is: nem az a tét, hogy lesz-e Magyarország, avagy április 9-re virradóra sajnos beköszönt a világvége. Az a tét, hogy milyen lesz Magyarország. Nem először mondjuk, és nem utoljára – mi is tudjuk, hogy ismétlés a meggyőződés anyja –: a legfontosabb, hogy a lehető legtöbb magyar választópolgár fejezze ki a hazánk karakterével és minőségével kapcsolatos álláspontját 4. hó 8-án. Prózai alapon, határozottan, érthetően.
