A korrupcióval együtt lehet élni. Rengeteg rafinált gondolatmenet létezik, ami segíthet feloldani azt a kognitív disszonanciát, amit akkor érez az ember, ha a szívéhez közel álló politikai csoportosulásról derül ki, hogy a közös kasszából tömi a zsebét. – Miért, a szocik talán nem loptak? – Inkább ezek, mint azok! Az egyik kedvencem az az infantilis optimizmust sugárzó, képtelen érvelés, amellyel a nyilvánvalóan korrupt hatalom fenntartása mellett szokás kiállni: ezek már megszedték magukat. A történelem arra tanított bennünket, hogy csak az élhetetlen hülyék nem tömik meg a hasukat a fazék mellett. Ez a világ rendje.
Nekünk, közép-európaiaknak különösen nagy gyakorlatunk van az efféle önsorsrontó okoskodásban. Hallottunk ugyan arról, hogy vannak országok, ahol a közösség meglopása (pontosabban a lebukás) azonnali politikai fővesztéssel jár, de csak kevesen éltünk ilyen demokráciákban. Vagyis nem is olyan kevesen, de aki olyanban él, az nem nagyon vágyik vissza hozzánk. Meg amúgy is, a nyugat-európai politikusok sem feddhetetlenek. Ott is előfordul, hogy odatéved a hatalmon lévők keze, ahova nem szabadna. Ott is sikerül titokban tartani a mocskos ügyeket és a szépen kerekedő offshore számlákat. Mégis hiba lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy minden hatalom korrupt, ezért a korrupció sokadrangú tényező akkor, amikor a következő négy év kormányáról döntünk.
A korrupciónak is vannak fokozatai. És ezek a szintek nemcsak az ellopott összegek nagyságában különböznek egymástól, hanem abban is, hogy miként működik az a rendszer, amely magánvagyonná alakítja az állami pénzeket. Úgy tűnik, amennyivel tehetségesebb a Fidesz-vezetés a korábban kormányzó balliberálisoknál, annyival hatékonyabb módszereket sikerült kidolgozniuk. Erkölcseikben azonban nem sokban különböznek.
Az elmúlt hetekben a lapunkban napvilágra került korrupciós, korrupciógyanús ügyek fogadtatása rengeteg tanulsággal szolgálhat a politikusok és a választók számára is. Például arról, hogy a visszaéléssel vádolt kormánytagok valóban büntetlenül lesöpörhetik-e magukról az efféle vádakat. Egyelőre úgy áll a dolog, hogy igen. Mindegy, milyen életszerűtlenek a fellengzősen elmondott ellenérvek, mindegy, milyen ingatag alapokon állnak, a lényeg az, hogy tagadni kell. Még akkor is, ha újabb és újabb terhelő bizonyítékok látnak napvilágot. A számonkéréstől egyelőre nem kell tartani, a lényeg az, hogy minden belesimuljon a végletekig lebutított kampánykommunikációba. A célegyenesben taposni kell a gázt, nincs helye hirtelen kormánymozdulatoknak.
