A korrupcióval együtt lehet élni. Rengeteg rafinált gondolatmenet létezik, ami segíthet feloldani azt a kognitív disszonanciát, amit akkor érez az ember, ha a szívéhez közel álló politikai csoportosulásról derül ki, hogy a közös kasszából tömi a zsebét. – Miért, a szocik talán nem loptak? – Inkább ezek, mint azok! Az egyik kedvencem az az infantilis optimizmust sugárzó, képtelen érvelés, amellyel a nyilvánvalóan korrupt hatalom fenntartása mellett szokás kiállni: ezek már megszedték magukat. A történelem arra tanított bennünket, hogy csak az élhetetlen hülyék nem tömik meg a hasukat a fazék mellett. Ez a világ rendje.
Nekünk, közép-európaiaknak különösen nagy gyakorlatunk van az efféle önsorsrontó okoskodásban. Hallottunk ugyan arról, hogy vannak országok, ahol a közösség meglopása (pontosabban a lebukás) azonnali politikai fővesztéssel jár, de csak kevesen éltünk ilyen demokráciákban. Vagyis nem is olyan kevesen, de aki olyanban él, az nem nagyon vágyik vissza hozzánk. Meg amúgy is, a nyugat-európai politikusok sem feddhetetlenek. Ott is előfordul, hogy odatéved a hatalmon lévők keze, ahova nem szabadna. Ott is sikerül titokban tartani a mocskos ügyeket és a szépen kerekedő offshore számlákat. Mégis hiba lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy minden hatalom korrupt, ezért a korrupció sokadrangú tényező akkor, amikor a következő négy év kormányáról döntünk.
A korrupciónak is vannak fokozatai. És ezek a szintek nemcsak az ellopott összegek nagyságában különböznek egymástól, hanem abban is, hogy miként működik az a rendszer, amely magánvagyonná alakítja az állami pénzeket. Úgy tűnik, amennyivel tehetségesebb a Fidesz-vezetés a korábban kormányzó balliberálisoknál, annyival hatékonyabb módszereket sikerült kidolgozniuk. Erkölcseikben azonban nem sokban különböznek.
Az elmúlt hetekben a lapunkban napvilágra került korrupciós, korrupciógyanús ügyek fogadtatása rengeteg tanulsággal szolgálhat a politikusok és a választók számára is. Például arról, hogy a visszaéléssel vádolt kormánytagok valóban büntetlenül lesöpörhetik-e magukról az efféle vádakat. Egyelőre úgy áll a dolog, hogy igen. Mindegy, milyen életszerűtlenek a fellengzősen elmondott ellenérvek, mindegy, milyen ingatag alapokon állnak, a lényeg az, hogy tagadni kell. Még akkor is, ha újabb és újabb terhelő bizonyítékok látnak napvilágot. A számonkéréstől egyelőre nem kell tartani, a lényeg az, hogy minden belesimuljon a végletekig lebutított kampánykommunikációba. A célegyenesben taposni kell a gázt, nincs helye hirtelen kormánymozdulatoknak.
A választók amúgy is megedződtek az elmúlt évek során. Az egymást érő korrupciós ügyek, a felfoghatatlan nagyságú pénzösszegek idővel összemosódtak egy nagy masszává. Ki tudja számon tartani, hogy melyik településen, milyen beruházásokon, mennyi pénz szivárgott el? Kilenc nulla fölött már alig lehet érzékelni a nagyságrendet. Loptak azok is, lopnak ezek is. Ennyi tanulság marad. Akik úgy gondolják, rendjén van, hogy az uniós pénzek jelentős része a miniszterelnök gyerekkori barátjánál landol, így az gyorsabban gazdagszik, mint Mark Zuckerberg Facebook-milliárdos, azoknak nehéz lenne olyan dokumentumokat mutatni, amelyek megingatnák őket a hitükben. Az ország lakóinak többsége azonban nem ennyire elvakult. Sokan néznek rossz szemmel a strómanvilágra, amelyet a polgári eszme álcája mögé bújt Fidesz-vezetés a hajdani támogatóik alapos megvezetésével felépített.
Hogy mennyien vannak az elégedetlenkedők, és hogy mikor telik be náluk a pohár, arról a közvélemény-kutatások készítői sem tudnak biztosat mondani. Elég, ha arra gondolunk, mennyire félresiklottak a méréseik Hódmezővásárhelyen. Április nyolcadikán viszont minden megváltozhat. A választók tudatják a Fidesz-vezetéssel, hogy ők sem tehetnek meg bármit büntetlenül.
