Amikor még kedélyes városi banketteken, kortesgyűléseken dőlt el egy-egy megye képviselete Pozsonyban vagy Pesten; amikor még pisztolypárbajjal lehetett helyretenni a személyes sértettséget, akkor született meg az elnevezés: svihákpátria. Trükkös, csipkelődő, életvidám kisnemesekről szólt az élet Sárosban, Zemplénben, a Szepességben, ahol a hazaiak közül illett feleséget választani, és átkot bocsátott a család arra a merész fiúra, aki távolról szerzett menyasszonyt. Egyszóval évszázadokig háborítatlanul zajlott az élet Felső-Magyarországon, annak is a keleti felében, amely mindig egy kicsit el volt maradva a fejlődésben, el volt feledve a pesti nagypolitikában, de érdekes módon mindenki pont ezért a bájáért szerette ezt a vidéket.
Hogy egyes olasz állampolgárok hogy éreztek rá a svihákpátria bukolikus világának vonzerejére a 90-es években, rejtély, tény, hogy Tőketerebesen, Nagymihályban tekintélyes luxusrezidenciák nőnek ki a földből, tágas garázsokból szól a Ferrari motorbőgése, szivarfüstbe burkolózó, középkorú dzsigolók viszkizgetnek wellnessfürdőkben. Biogázerőművek telepítésére és biogazdaság üzemeltetésére felvett uniós támogatásból lehet így élni, mit sem tudva a környező mikrokozmosz, alias keményen dolgozó szlovák kisemberek átlagfizetéséről.
A szlovákok tudatában még élénken él a 90-es évek zűrös világa, az újszülött Szlovákiában elharapózó maffialeszámolások, a rendőrség tehetetlenségének, az ügyészség kapitális melléfogásainak emléke. Az akkori alvilág és a politika között meglévő szálakat csak a vak nem látta, és tessék, két évtized elmúltával, ha lehet, még mélyebb pöcegödörbe kell betekinteni. Ami röpke tíz nap eseményeinek hihetetlen töménységű lefolyásából kiderült, az az, hogy a pozsonyi kormánynak a semminél is kevesebb fogalma van arról, mi történik Kassán túl, az Európai Unió külső határvidékét jelentő Zemplénben, Ungban, Abaúj-Tornában, hogy maradjunk a történelmi helyrajznál. És ha Pozsonyban nem tudják, honnan tudná az uniós pénzek költését vizslató, talán nem eléggé erős jogosítványokkal felszerelt Európai Csalás Elleni Hivatal, más néven OLAF. A múlt heti, az olasz üzletembereket összefogdosó házkutatásos akció arra talán jó volt, hogy az állam – a lakosság megnyugtatása érdekében – megvillantsa gyors reagálási képességét akkor, ha már tényleg ég a ház teteje; viszont az olaszok máris szabadlábon vannak. Ám Ján Kuciak újságíró gyilkosairól, az indítékokról, az utolsó cikkében említett visszaélésekről, korrupt üzelmekről, a maffiamódszerekkel kiépített kapcsolati hálókról semmivel sem tudni többet. Arra, amit az Aktuality.sk oknyomozója leírt, a Fico-kormánynak nincsenek válaszai, és még csak nem is próbál semmilyen hihető narratívát eladni. Pedig a kérdések már-már bedöntik a kabinet ajtaját, az ellenzék kiabálása abszolút jogos, a szociáldemokrata–népnemzeti–technokrata (Smer–Szlovák Nemzeti Párt–Híd-Most) koalíció az eddigi legnagyobb erőpróbának kitéve zuhant bele a márciusba. A válaszok, azok hiányoznak nagyon. Kár szépíteni, Robert Ficót sarokba szorította saját maga építette rendszere. Tragikus spirálba kerül a Smer, ha a már mindenütt korrupciót szimatoló emberek bizalmát legalább minimálisan nem tudja visszaállítani. Nála nagyobb slamasztikában csak a belügyminiszter van; lehet, hogy már csak napokig marad a posztján. Fico eltaktikázta magát, méghozzá tétlenségével. Azzal, hogy hagyta nagyra nőni azt a szép polipot, melynek karjai Kuciak és más újságírók cikkéből tudhatóan rendőrfőnöktől bírón át az uniós agrárkifizetési ügynökségig sok-sok kulcspozícióig elérnek. Az pedig már csak hab a tortán, hogy e mögött épp a calabriai maffia áll.
Abból, hogy tíz, Smer-kormányzással eltöltött év után ilyen rondán borul ki a bili, Ficónak már nem csak a tanulságot kellene levonnia. A szlovák miniszterelnököt mindezért személyi felelősség is terheli.
