Valami van a levegőben. Áll előttünk egyrészt egy rakás adat, amely a jelenlegi kormánypárt biztos fölényét jelzi. Nézegetjük őket, pedig legalább 2002 óta tudjuk, hogy ezeknek a számoknak nem feltétlen szabad hinni. Bár hangulatkeltésre kétségtelenül jók. Aztán létezik a tudományon túli világ, amely érzésekből, hangulatokból, beszélgetésekből, tapasztalatokból táplálkozik. Előbbi és utóbbi úgy viszonyul egymáshoz, mint a matematika és a fizika az irodalomhoz meg a történelemhez: egyikkel sem lehet a többi nélkül leírni a világot.
Sokan elmenekültek, elvonultak a képzeletbeli kiskertekbe. Visszatértek a régi félelmek, hogy nem biztonságos a fősodortól eltérő véleményeknek a négy falon kívül hangot adni. Úgy futunk tehát neki az újabb rendszerváltásként is emlegetett 2018-as választásnak, hogy a társadalomról valójában nagyon keveset tudunk.
Azt tudjuk, hogy ott maradtak a hangos fanatikusok nagy számban az egyik, kisebben a másik szélsőségnél (Fidesz, DK), rajtuk túl pedig léteznek azok, akik úgy hiszik, nincs értelme a csontig-velőig ható lelkesedésnek, a totális elköteleződésnek a kedves vezetőkért. Hogy kár kockáztatniuk magukat, kapcsolataikat, egzisztenciájukat. Ebben a nehezen elérhető közegben most mégis benne rejlik a meglepetés lehetősége. Még nem tudjuk, mennyien vannak köztük, akik látszólagos inaktivitásuk ellenére érzik magukban az x-faktort, ám ők lehetnek azok, akik az országot a változás felé billentik. Az ő lelkesedésük mértéke az egyik fő kérdés.
A propaganda azt sulykolja: ha Orbán Viktor elveszíti hatalmát, nem lesz, aki képviselje Magyarország érdekeit, hazánk bevándorlóországgá válik. Ez az ordas nagy hazugság a fideszes kampány egyetlen valódi mozgatóeleme. Nagy kérdés az is, hogy a jobboldali szavazók közül mennyien jöttek rá a nagy átverésre, és értették meg, hogy megtévesztésük fő eszköze a képmutatás volt. Az, hogy a számukra – számunkra – fontos értékek hangoztatása mögött nincs valódi politikai tartalom. Mennyien döbbentek rá, hogy legalább másfél éve nincs érdemi kormányzás, nincs innováció, elfogyott a friss levegő?
Orbán Viktor jó ideje nem állt elő semmilyen új, építő gondolattal. Végtelenül lebutított üzenetei csak a saját tábornak szólnak, nem a nemzetnek. Kifejezetten aggasztó, hogy az elégtétellel fenyegetés ezt a tábort ma még lelkesedésre bírja. A fejkendős asszonyra rendőrt hívnak, az egyik fórumon akasztást követelnek, az utcán ellenzékiek fogát verik ki – vajon képes lesz-e a gépezet visszafogni az általa szított gyűlölettömeget, vagy már elvesztette felette a kontrollt? Szétrabolták az országot – de ennél is nagyobb bűn, amit ennek a nemzetnek a lelkével tettek.
Sokak még mindig hisznek a kedves vezető tisztaságában, abban, hogy ő közvetlen ember, közülünk való, aki mer nagyot álmodni, biztonságot ígér, és leginkább azt, hogy képes helyettünk is felelősen dönteni, nekünk azt nem is kell. Ez az érzet árad akolmeleg rádióinterjúiból és pörköltszaftos Facebook-bejegyzéseiből. Pedig régi hívei tudták, hogy Kádár sem csak a krumplilevest szerette. Csak hát egy ideje már visszafelé lépegetünk, meg persze a hívek sem mind ugyanazok.
A valóságtól teljesen elszakadt propagandavilág lebontása is a választás tétje. Talán az egyik legfontosabb. Ameddig a választók még létező masszív blokkja ennek a virtuális világnak a képzetei alapján vívja a maga fotel- és fülkeforradalmát, addig a hatalom is elhiszi, hogy nem kell ténylegesen kormányoznia. A világ persze nem fekete-fehér, az elődök felelősségét sem lehet elégszer hangsúlyozni. Az elmúlt nyolc-tizenhat év sok érzést bedarált, és igen magasra emelte az ingerküszöböt. Szembefordítottak magyart magyarral, és közben politikusok sora élt túl botrányokat, amelyekbe más országokban belebuktak volna. Eljött a pillanat, hogy mindezt mérlegre tegyük. A felelősségünk valódi. A mérkőzés nincs lefújva.
