Soha nem jó, ha a sajtó önmagával foglalkozik, de néha elkerülhetetlen. A mostani is ilyen helyzet: alig másfél évvel élte túl a Magyar Nemzet a Népszabadságot – a magyar nyomtatottsajtó-piac a két legfontosabb politikai napilapját veszítette-veszíti el rövid idő alatt. Ez akkor is tragikus, ha évek óta tisztában vagyunk azzal, hogy világszerte válságban van a műfaj – az olvasók egyre kevésbé keresik a frissen nyomtatott újságpapír semmivel össze nem keverhető illatát, ehelyett számítógép monitorán vagy okostelefonok képernyőin olvassák a híreket, amelyekért viszont (egyelőre?) nem akarnak fizetni.
A magyarországi piac különösen kicsi, egyszerűen kevesen vagyunk. A határon túlra sem tudunk terjeszkedni – hiába lenne ott valamennyi olvasó, aki esetleg megvásárolná, szinte megoldhatatlan vagy túl drága logisztikai feladat naponta eljuttatni egy kiadványt például a sok száz kilométerre lévő Székelyföldre. És persze ott is bajban vannak a helyi lapok, azokról is leszokóban vannak az olvasóik.
Különösen nehéz akkor a sajtó élete, ha a piac nem is működik igazán. Ha a hirdetők félnek hirdetni, a terjesztés akadozik, vagy egyszerűen kitiltják a lapot egyes standokról. És akkor még nem is beszéltünk a politikai nyomásról vagy arról, hogy adófizetői forintokból fizetett állami alkalmazottak nem válaszolnak a feltett kérdéseinkre. És félnek az interjúalanyok is, egyre többször egyáltalán nem vagy csak név nélkül hajlandók nyilatkozni. (Pár napja, egy tavaszi késő délutánon bámulatosan jól működött a magyar közigazgatás: hiába voltunk bőven a hivatalos munkaidőn túl, két óra alatt kirúgtak egy kormányzati alkalmazottat, mert a neve kapcsolatba került velünk.) Az utóbbi időben elég sok hasonló dolgot tapasztaltunk ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: itthon nem jó irányba mennek a dolgok, és egy félelem által vezérelt világ felé tartunk öles léptekkel.
Ha megnézzük az itthon működő országos politikai napilapok tulajdonosait, láthatjuk, hogy miféle figurák vannak nyeregben. Ma két egykori (?) pártpénztárnok, egy felfoghatatlan módon meggazdagodó gázszerelő és egy furcsa, a gravitációval is hadban álló, gazdag vállalkozó tudja magáénak azt a piacot, amely holnaptól háromszereplősre szűkül. És ne kerteljünk: holnaptól nem marad olyan országos politikai napilap, amelyet így vagy úgy ne a kormány tartana el. Jó kérdés, mi lesz azokkal az orgánumokkal (hírportálok, hetilapok, egyéb, közélettel is foglalkozó sajtótermékek), amelyek (még) nem függnek az újabb kétharmadot szerző politikai hatalomtól.
Ami százötven mostani kollégám és családjuk számára tragédia, az csak egy epizód a rendszerváltás utáni Magyarország munkavállalói szempontból cseppet sem fényes történelmében. Az utóbbi csaknem harminc évben gyárak százai szűntek meg, emberek tíz- és százezrei kerültek és kerülhetnek egyik pillanatról a másikra az utcára. Annyiban talán rendhagyók vagyunk, hogy van olyan kollégám, aki húsz év alatt ötször (!) élte át azt a döbbenetes pillanatot, amellyel kedd délelőtt tízkor én életemben először szembesültem. Tizennyolc éve vagyok folyamatosan a Magyar Nemzetnél, de most lezárult egy fejezet, és elkezdődik valami más.
Tegnapi vezércikkemben arról írtam: ha van, aki szeressen, és akit szerethetünk, ha van mit ennünk, és van fedél a fejünk fölött, ráadásul egészségesek vagyunk mi magunk és a szeretteink, akkor nagy baj már nem lehet. Ez ad erőt nekem, nekünk, és reményeim szerint a velünk végig kitartó, hűséges olvasóinknak is.
Hogy mi lesz a nyomtatott sajtóval Magyarországon? Erre a kérdésre három évvel ezelőtt elhunyt kollégámnak, a Magyar Nemzet ikonikus szerzőjének, Kristóf Attilának a mondatával válaszolok: Én nem tudom
