Az a 30-as, 40-es korosztály, amelybe jómagam is tartozom, már régóta tisztában van azzal, hogy – feltéve, ha megéri – nem csak 65 éves koráig kell majd dolgoznia.
A nyugdíjrendszer bármilyen jellegű korrekciója minden kormány számára érzékeny gazdasági és kényes politikai feladatot jelent. Nem véletlen, ha egy kabinet százszor is megfontolja, hozzányúljon-e a rendszer valamely eleméhez, hiszen akár egy-egy választás sorsa múlhat a nyugdíjas korú szavazóknak tett ígéretek betartásán vagy éppen a jövő nyugdíjasait érintő szabályok szigorításán. A Fidesz köreiből pedig éppen az elmúlt napokban hangzott el a megerősítés, további ciklusokra terveznek...
Minden jel arra mutat, a kormány tanult az internetadó, az útdíj vagy a vasárnapi zárva tartás előkészítetlen kommunikációjából, és a nyugdíjkorhatár-emelés ötletét félhivatalos bejelentések vagy jogszabálytervezetek helyett először szakmai véleményként szondáztatják meg a közvéleményben. Egy több évtizedre szóló döntés esetében a szakmai és társadalmi egyeztetés elengedhetetlen lépés. Kár, hogy az elmúlt években erre nem mindig került sor.
A politikai kockázatok ellenére a rendszerváltás utáni kormányok majd mindegyike barkácsolt valamit a magyar nyugdíjrendszeren. Elég, ha a kötelező magánnyugdíjpénztárak létrehozására (Horn-kormány), majd megszüntetésére (második Orbán-kormány), a korhatár 65 évre történő felemelésére (Gyurcsány-, illetve Bajnai-kormány) vagy a korkedvezményes nyugdíjak kivezetésére (második Orbán-kormány) gondolunk. Ezen lépések akár egy jól átgondolt, hosszú távon is fenntartható nyugdíjrendszer irányába is mutathattak volna, de mivel mind időben, mind a politikai térben elszórt intézkedésként valósultak meg, így valójában csak tűzoltásra voltak alkalmasak. Sőt, a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer még arra sem: a valódi öngondoskodás megalapozása helyett évenként több százmilliárdos lyukat ütött a költségvetésen, amelynek foltozgatása jelentősen növelte az ország eladósodottságát. Ennek levét még sokáig isszuk.
A hazai nyugdíjrendszer hosszú távú (30 éven belüli) fenntarthatatlanságára évek óta figyelmeztetnek a hazai szakemberek. A KSH kutatóintézetének múlt héten publikált jelentése rengeteg olyan (részben korábban is jól ismert) problémát vet fel, amely ezen vélekedéseket erősíti. Kiemelt helyen szerepel a társadalom elöregedése: lassan több évtizedes „hagyomány”, hogy kevés gyerek születik, viszont egyre tovább élünk. Ez a párhuzamos folyamat pedig előbb vagy utóbb súlyos problémákat okoz a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben. Sokan meglepve olvastak arról is, hogy 2060-ra 7,9 millióra zuhanhat Magyarország lélekszáma, pedig a három évvel ezelőtti jelentésben ugyanez a szám szerepelt.
A nyugdíjkérdés lassan olyan témává növi ki magát, mint a politika vagy a foci: mindenki ért hozzá, mégsem jutunk egyről a kettőre. Ennek a legfőbb oka pedig az, hogy a mindenkori döntéshozók egy része a politikai túlélésre játszik, másik része pedig homokba dugja a fejét, miközben ez a játék valójában már jó ideje a mi és a gyerekeink bőrére megy. A tehetetlenség következményeit csak évtizedek múlva érezhetjük ugyan, de szavazni addig is fogunk. Legfőképpen arra, aki valódi megoldást kínál egy tisztességes nyugdíjaséletre.
