Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az emberek szeretik a változásokat. Kevés dolog tud bennük olyan feszültségeket kelteni, mint a változások dömpingje. Márpedig a második Orbán-kormány a változások garmadát indította el, léptette életbe. Ez konfliktusokat szül, amelyeknek idő kell, hogy kiegyenlítődjenek, megoldódjanak. A változások tömegénél egyetlen idegesítőbb dolog van – s ezt az idősebbek a negyven év alatt megtanulták –, az, ha remény sincs a változásra. Lehet, hogy nehéz megszokni a régi buszok helyett az új metrót, de ez mégiscsak sokkal jobb, mint éveken, sőt évtizedeken keresztül kerülgetni a félbehagyott építkezés hatalmas gödreit, látni, hogy a paravánok mögött nem dolgozik senki, szívni a bontás porát, pallókon járni a tehetetlenség sarában, és nem látni, hogy formálódnának a dolgok. S közben vesztegetők és nyerészkedők alkui nyomán nejlonzacskós ötvenmilliók cserélnek gazdát jóval a fejünk fölött.
Az Orbán-kormány hatalmas iramot diktált önmagának. Versenyt futott az idővel. Nem dönthetett másképp: egy országban, amely a csőd szélére került, és stagnál a fejlődésben, az igazi kockázat a kockázatvállalás teljes mellőzése. A gazdaemberre hasonlított, aki nyolc évig egy nagyvárosi lakás szuterénjában kényszerült élni, de utána megváltozott az élete, és ismét hatalmas területen gazdálkodhat. Elvetett gyorsan, amit csak tudott, ha volt rá ideje, energiája, öntözött, máskor az esőre bízta, megered-e valamely intézkedés gyökere. Ha új lehetőséget kap, most majd körbejárhat, fölmérheti, mi az, ami meggyökeresedett, mi az, ami helyett másik növényt kell ültetnie, hol maradt el a metszés, mi kíván átültetést, hozzáértőbb gondozást.
