Velünk élő ötvenhat

Ötvenhat históriáját sosem az akkor élők okulására kell feleleveníteni, életben tartani – de a szellemét ott kell keresni.

Egység – ez volt a kulcs. Október huszonharmadika és az azt követő tizenkét nap egységbe szólította az országot. Aki ott volt, sosem felejti, mi mindenre képes a közös akarat. Elképesztő energiákat szabadít föl az emberben. Hitte volna-e valaki korábban, hogy Nagy Imre ugyanazon az oldalon áll majd, mint a börtönből kiszabadított Mindszenty József, kormányában pedig tárcát kap Kéthly Anna, Bibó István? Hogy a barikádnak ugyanazon az oldalán harcol majd az egykori csendőr a zsidó Angyal Istvánnal, a pesti srác az elveiből kiábrándult, félrevezetett kommunistával? Pedig így volt. A forradalom, a felgyülemlett fájdalmak forrpontja moderálja a sokszínűséget. És ezzel sosem számol az elvakult hatalom.

Ötvenhatban mégsem győztünk, mert nem győzhettünk. A magyar sorsról – mint már annyiszor – a határon túl döntöttek. A helytartók visszajöttek (igazából el se mentek), mi pedig újból láncszemmé tapostattunk. A gonosz összezárt. Hiába érzett együtt velünk a világ, azzal nem sokra mentünk. De tudta-e egyáltalán az aggódó, finom Nyugat, mi az a barbár kommunizmus, amire nemet mondtunk? Honnan is tudta volna? Ma sem tudja (Strasbourg, vöröscsillag-per) – odáig még a híre sem jutott el igazán. A vadkeletet (tatárt, törököt, muszkát) megállítani, áldozatot hozni itt voltunk mi Amíg egységes volt a nemzet, amíg a ránk támadó nem hívott segítséget, zsoldosokat – győztünk.

Tisztáznunk kéne, ma milyen a viszonyunk ötvenhattal! Van-e a nemzetben annyi egység, közös akarat, amennyi akkor, ötvenhat esztendeje volt? Van-e esélyünk az uniformist váltó ellenfél legyőzésére? Kitart-e a két esztendeje kivívott egység, vagy ismét felszalámiz bennünket a pénzvilággal cimboráló belső métely, a bomlasztó fortély? Felismerjük-e, hogy számolatlan kritikusunk valóban a javunkat akarja – vagy a javainkat? És rájövünk-e, hogy a nagyvilágban rólunk szóló hírnökök honfitársaink-e vagy csupán útlevél birtokában lévő magyarok? Vajon érezzük-e, most is a szabadságharcunkat vívjuk, igaz, nem fegyverrel, de a függetlenségünkre törőkkel szemben?

Különös, hogy ötvenhat emlékezete megszületése óta menynyire velünk van. A Kádár-kor, mint a tűztől, félt tőle, még az árnyékától is. Emlékét tiltotta, hőseit – aki életben maradt – mocskolta, históriáját meghamisította, gyalázta. A rendszerváltás után sem került igazán a helyére, a szocialista kormányok kifejezetten kínlódtak az ünnepeken (az űzött szemlőhegyi hat éve őszinteségében egyenesen megrohamoztatta az ünneplőket).

1956 igaz, őszinte és megkerülhetetlen. Ne tévesszen meg senkit, hogy holnap, az emléknapon miről szavalnak majd a pártok minden második utcasarkon, és a szó – ötvenhat – talán már elő sem kerül. Pedig ott lapul az, kimondatlanul is.