Doppingbotrányok után újra a csúcson – Jefimovát visszatéréséről kérdeztük

A mellúszás csillaga a lelki egyensúlyról, a Lilly Kinghez fűződő viszonyáról és az amerikai sikerek titkáról.

– Rióval ellentétben Budapest minden bizonnyal szép emlékként marad meg az emlékeiben, hiszen a pozitív doppingteszt miatti eltiltás, majd az olimpiai játékokon érzett ellenséges hangulat után itt ünnepelték. Milyennek látta versenyzőként magát a világbajnokságot?
– A budapesti volt talán az utóbbi évek egyik legjobban megrendezett s leghangulatosabb világbajnoksága. Panasz nem lehetett a szállásra, az étkezésre, a kiszolgálásra, a közönség pedig egyenesen csodálatos volt. Minden nap telt ház mellett zajlottak a döntők, és fergeteges volt a szurkolás. Még én is alig tudtam jegyet szerezni az ismerőseimnek.

– Budapest nem csupán a rendezés, a közönség miatt tetszhetett. Az arcára van írva, hogy helyreállt a lelki egyensúlya. Győzelmével és az emellett szerzett egy ezüst- és két bronzéremmel a versenyzőtársaknak, a szurkolóknak és a szakmának is bizonyította, hogy dopping nélkül is ott a helye a legnagyobbak között. Érez valamiféle elégtételt?
– Nem ez járt a fejemben, de kétségtelen, hogy kiegyensúlyozottabban és megkönnyebbülve érzem magam. Nem szívesen emlékszem vissza Rióra és az elmúlt évekre. Most minden más. Elégedett vagyok, hiszen mindegyik távon jót úsztam, dobogóra is állhattam.

– Ez azt jelenti, hogy a korán, már 17 évesen jött sikerek után ötszörös világbajnokként is értékelni tudja az ezüstöt és a bronzot is
– A legjobban az első aranyamnak és a kazanyi, hazai közönség előtt megszerzett győzelemnek örültem, de minden érmet értékelek. Már csak azért is, mert az edzőim, az engem közelebbről ismerők tudják, hogy mennyi munka van ezekben. Persze, amíg az embert nem ismerik és fiatalon szerez egy harmadik helyet, addig a közönség örül ennek, ma azonban már aranyat várnak. Mindig elsőnek lenni azonban nem lehet a mai kiegyensúlyozott mezőnyben, de higgye el, egy bronzért is rengeteget kell edzeni, sokszor vért kell izzadni.

– Értem és megértem, s érthető, hogy minden tisztelet megilleti a győztest. Az 50 méteres döntőn másodikként beérve azonnal odaúszott a győztes Lilly Kinghez. Mit mondott neki?
– Üdvözöltem, gratuláltunk egymásnak, hiszen minél szorosabb közöttünk a verseny, annál gyorsabbak leszünk.

– Szóval már nem haragszik azért, hogy az amerikai versenyző széles mosollyal az arcán Rióban beszólt, s Önre célozva azt mondta, győzelmével azt szeretné üzenni, hogy lehet tisztán is olimpiát nyerni?
– A viszonyunk azóta megváltozott. Mindenekelőtt abból fakadóan, hogy mindketten imádunk versenyezni. A verseny előtt nem beszélünk, de a célba érve, mint láthatták, gratulálunk egymásnak.

– Ha jól értem, bocsánatot azért King még nem kért a fenti, finoman szólva sem baráti szavaiért. Ez udvariatlanság volt, mivel ön a hibája miatt kirótt büntetését letöltötte, s bár ismét megbotlott, felmentették, a WADA pedig az olimpia előtt többször is ellenőrizte
– Nem, nem kért bocsánatot, pedig tényleg udvariatlannak éreztem akkor a megnyilvánulását. Ma azonban már más közöttünk a viszony.

– Maradjunk még a doppingnál, hiszen ez nagyon sokakat foglalkoztat. Látjuk a medencében az emberfeletti teljesítményeket. Előbb évekig Phelpset, aztán most a szintén hét aranyat úszó Dresselt. Hol van az emberi teljesítőképesség határa? Meddig lehet mindezt még fokozni? S egyáltalán, lehet-e dopping nélkül ilyen csúcsokra jutni?
– Mindent lehet, csak meg kell hozzá találni a technikát és a megfelelő taktikát. Rengeteget csiszoljuk a technikát, a starttól a fordulókon át a célba érkezésig a legapróbb részleteket. Rengeteget videózunk, elemzünk, minden ezredmásodpercért megdolgozunk. Emellett minden edzésen igyekszünk elérni a versenysebességet, ami nagyon, de nagyon nehéz, ám folyamatosan visz előre.

– Elhiszem, ennek ellenére az az ember érzése, hogy az úszás is mindinkább technikai sporttá válik, s egyre meghatározóbb lesz az eredményességben a dressz, az orvosi háttér, miközben szép lassan a háttérbe szorul az emberi faktor. Egyetért ezzel?
– Nem. Azért a rengeteg edzés, a munka nélkül a dressz nem érne célba. Az emberi tényezőt nem lehet kivenni az úszásból.

– Öt évig Kaliforniában edzett, méghozzá az egykor Hosszú Katinkát is felkészítő Dave Salónál. Egészen egy évvel ezelőttig, amíg a trénernek meg nem tiltották, hogy orosz versenyzőkkel foglalkozzon. Ekkor visszatért Volgodonszkba. Mit csinálnak az amerikaiak másképp?
– Hát, mindenekelőtt ne felejtsük el, hogy ott öt méterenként van egy uszoda. Ez Európáról nem mondható el, Oroszországról pedig végképp nem. Minden iskolában, egyetemen van medence, hozzá egészen kiváló klubrendszer, ahol megfelelő partnerek sorával lehet edzeni. Ezzel szemben Európában van egy edző néhány versenyzővel, s nincs mögötte egy egész rendszer a maga infrastruktúrájával és a világból összegyűlt versenyzők sorával. Az erős partnerek egymást húzzák, az állandó versenyhelyzet egyre jobb időket hoz ki mindenkiből.

– Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy mikor járt utoljára szülővárosában, Groznijban, ahonnan kétéves korában a háború elől menekült el a család.
– Nem járok oda.

– A mostani szereplését, a helyzetét sokat hasonlítottuk Rióhoz, így most térjünk vissza a sok tekintetben rossz emlékű olimpiához. Ott kifakadva nagyon találóan arról beszélt, hogy a sportolók mindig igyekeztek távolságot tartani a politikától, a politikusoktól, s milyen szomorú, hogy ez ma nem lehetséges. Látva az Oroszország körül kialakult feszültséget, orosz versenyzőként alighanem még sokáig várhat e helyzet megváltozására. Szóval a politikával a medencék körül is számolni kell?
– Alighanem. A politikát most nehéz lesz megkerülni. Sajnos.