Pengeélen – Teszt: Huawei Ascend P6

Leteszteltük a Huawei legújabb okostelefonját.

Már egy ideje böngészem a HardverAprót és a Vaterát, hogy milyen telefonra kellene lecserélnem a 4S-t, legutóbb egy Samsung Galaxy S3 LTE-t ajánlottak egy az egyben, amire majdnem rá is ugrottam. Miután sikeresen lecsúsztam a bizniszről, újból elkezdtem nézelődni: szóba jöttek Sonyk, a Samsung S4 Mini, na és körülbelül ekkor csörgött a telefonom, hogy lenne a Huawei tesztre. Jaj de jó, gondoltam, és készítettem elő a simkártya-kiszedőt az iPhone-hoz.

Meg is jött a P6-os, melybe át is raktam gyorsan a mikrosimemet, illetve pontosabban a legutóbbi iPhone 5-teszt után vágott nanosimemet, a hozzá járó átalakítóval. Kicsit zavarban voltam, mert két nyílás is található a készülék oldalán, nem tudtam először pontosan, hogy melyik lesz a sim és melyik a mikro-sd otthona, de ezen azért gyorsan túllendültem.

A telefon külsőre rendkívül tetszetős: elképesztően vékony, és látszik, hogy minőségi anyagokból lett összerakva: semmi csillogó-villogó műanyag a hátlapon, már-már az iPhone 5 anyaghasználatára emlékeztet, vagy talán még annál is jobb egy fokkal.

A készülékházon, illetve azon belül az elő- és a hátlapon, a két kamerán, illetve hátul a fotózást segítő mobilfényen túl nem sok érdekes van: fekete, nagy kijelző, oldalt hangerő- és bekapcsgomb, felül pedig a mikro-usb-s töltő található. Annál érdekesebb a készülék fejhallgató-csatlakozója, mely alul, a ház oldalán kapott helyet, fémes dugasszal lezárva. A lezárás egyébként amellett, hogy nagyon ízlésesre sikerült, a másik felén egy simkiszedőként is használható kis tűt rejt, mely igazán jól eltalált gondolat lenne akkor, ha a felhasználók nagy százaléka az első futás alkalmával nem veszítené el ezt a kis okosságot. Az alapcsomagba tehát én mindenképp raktam volna legalább kettő másikat arra az esetre, ha ez eltűnne.

A telefon alsó pereme műanyagból készült, valószínű azért, hogy a mögé rejtett wifi-antenna vevője jobban fogja a jelet, mint a fémházon keresztül. A hátlap nagyon szép: szálcsiszolt alumíniumnak tűnik.

Beszéljünk egy kicsit a méretéről is, mely jóval nagyobb, mint az iPhone 4S-é, sőt az 5-ösnél is szélesebb és hosszabb a Huawei. Nincs kis kezem, és némi ujjtornával át is érem a 4,7 hüvelykes kijelző két sarkát, de a Wesselényi utcában egy bejövő hívásnál az első nap sikerült a betonon landoltatni a telefont, de hál Istenek minden következmény nélkül túlélte az akciót.

A használhatóságot illetően a P6 tekintélyes mérete körülbelül annyi előnyt hordoz, mint hátrányt: nagyon jó, hogy nagy képek jelennek meg a kijelzőn, és böngészéskor is minden jól látható, de a készülék már a határán van annak, hogy az ember kényelmesen tudja a zsebében hordani. Az embernek jó sok barátja is lesz hirtelen: sok-sok androidos felhasználó kérdezi meg a telefon márkáját, nézi meg a látványos, sok szögből is jól látható, szép színekkel kecsegtető kijelzőt és kérdezi meg a telefon árát (függetlenül és „akciósan” is 120 ezer körül van).

Az ár-értéket illetően előre bocsátom, hogy a P6 papíron elég jól teljesít. Négymagos proci, 2 gigabájt memória, 8 gigabájt tárhely, szép kidolgozás, nagy kijelző, kell ennél több?

És akkor itt álljunk is meg egy szóra: sajnálom, hogy szegény P6-tesztben kell ezzel kapcsolatban kifakadnom, de mérhetetlen pazarlásnak gondolom azt, hogy ma egy telefon operációs rendszerének megfelelően stabil és sima futtatásához négy-, sőt lassan nyolcmagos processzorok kellenek, 2 giga memóriával. Az illúzió, miszerint mindenki lehet alkalmazásfejlesztő ilyen hardvertámogatottsággal, persze nagyon szép, csak lehet, hogy hosszú távon értelmesebb és környezettudatosabb lenne az erőforrás-hatékonyan fejleszteni, mint a hardvergyártás pumpálásával kisemmizni a Föld erőforrásait.

És akkor – társadalmi szerepvállalási rovatunkat bezárván – folytatva a tesztet hadd meséljek a használattal kapcsolatos élményeimről. A P6 a maga androidos mivoltával kellemesen használható készülék, gyorsan átszívta a neveket az iPhone 4S-ről, és a mindennapokat illetően is azt mondanám, hogy hetven százalékban elégedett voltam. Tetszett a variálható menüstílus, az először általam a Nokia 8800-asokban látott megfordításra elhalkuló csengés, a fülünkhöz tartva automatikus hívásfogadás és maga a kezelhetőség is. Nem véletlenül, ugyanis a gyári, 4.2.2-es Androiddal hozott menüstílus erőteljesen hajaz az iOS-re: nincs már külön alkalmazások gomb, hanem egyszerűen jobbra-balra tallózhatunk az előre vagy általunk telepített appok között, azok mappákba rendezésének lehetőségével együtt. Tetszik, hogy olyan alkalmazások, mint a hátsó fényt bekapcsoló zseblámpa és a Polaris Office végre gyárilag rajta vannak a készüléken, egy Skype és egy Facebook is bőven elférne rajta ugyanígy, na persze csak akkor, ha a Microsoft-Google-Facebook hármas esetleg túlgondolkodna saját, egymást korlátozó üzletpolitkáján.

A harminc százalék – amivel nem voltam feltétlenül elégedett – elsősorban a P6 fotóképességeinek köszönhető: a fényképezés élménye a tapasztalataim szerint sajnos meg sem közelíti az iPhone-ét, a felvételek minőségét nem is említve. Hiába tud másodpercenként X fotót készíteni és ezáltal meglepni környezetünket arról, hogy milyen gyorsan dolgozik a négy mag a kezünkben, hiába állítható az ISO-érték, a fehéregyensúly, az expozíció, a kontraszt és a telítettség, én egyrészről a telefont instant fényképezésre használom, másrészről pedig nem tudok mit kezdeni azzal, hogy felvétel előtt egy telefon kijelzőjét percekig nyomkodjam az elérhető minőség maximalizálásáért. Erre ott vannak a profi gépek, a telefon szerintem nem erre való, még akkor sem, ha hdr módot, geotagginget, mosolydetektort és időzítőt is kapcsolhatunk mindenhez. Ha pedig ezeket figyelmen kívül hagyjuk, és automata módban fotózunk, akkor a végeredmény sokszor még a telefon kijelzőjén is csúnya lesz.

Mindemellett sorozatfényképezéskor, sőt a telefon menüjének böngészése közben is nekem nagyon melegedett a Huawei. Elég volt sokszor az animált menüben ide-oda lépdelnem az oldalak között, máris érezhetően forrósodott a hátlap, ami vélhetően a vékony dizájn oltárán hozott áldozatok egyikeként fogható fel.

A P6 szerintem jó koncepció a felsőkategóriás, vékony, ám az indokoltnál kissé nagyobb okostelefonok piacán, de az instant élmények tekintetében van még mit fejlődnie, főként multimédiás téren. A fotóképességeket illetően nekünk nem kerek a készülék, a zenével azonban meg vagyunk elégedve: a készülék saját lejátszóját végre nem csak kockák fogják szeretni használni, hanem az átlagfelhasználó is. A lítium polimer akkumulátornak köszönhetően a telefon nekünk másfél napot bírt egy feltöltéssel, ezt az energiatakarékos mód testreszabásával talán két napig is ki lehet tolni, ez mindenképp dicséretes.

Mi a magyar átlagkeresetet figyelembe véve azért csak óvatosan ajánlanánk, több készülék is van a piacon, amely talán mind méretben, mind funkciókban szerencsésebb választás lehet a P6-nál.