A tata a legöregebb galambász a városban, nincs, aki emlékezzen rá, mikor volt ő a legfiatalabb. Néha emberek jönnek hozzá, úgy mondja, galambpicérek. Kézbe veszik a galambot, szétterítik a szárnyát, akár egy pakli kártyát. Megszámolják a csíkokat. Az a jó, ha sok csík van benne, fekete a fehér tollak között, vagy színes.
A lusta galamb nem jó, nem száll fel a vidékihez, sokat kell csapkodni a náddal. A szertelen se, az messzire száll, nem kering, vagy túl sokáig bírja a levegőben. Az fönnmarad örökre, nem szédül le a napsárga kölesre, nem hoz le vidékit magával. A tata csak szabadkai keringőket tart ezért. Postásokat sosem, mert azok sem keringenek, csak messzire szállnak, azokkal sem lehet vidékit fogni.
Mi a vidéki?
A vidéki nekem nem az, ami neked. Nem az, aki vidéki.
A vidéki nekem, ami nem a miénk. Más, idegen, jöttment, de a miénk lehet. A vidékit ide kell csalni, meg kell fogni. Ha szép és szabályos, megtartjuk. Ha vadóc, mehet a levesbe.
