A vidéki

A vidéki mindig éhes és magányos, ki tudja, mióta bolyong már messzi szöszként a vidéken.

Mi a vidéki?

A mama ebédet főz a nyári konyhában, a tata a kertben szöszöl, parét szed, vagy a fészerben matat. Mi ekkor még úgy mondjuk, hogy supa. A galambok az udvarban csipegetik a téglák közeiből kibukkanó fűszálakat. A mama virágait odavetett drótháló védi. A pozsgásokat is virágnak hívjuk, bár nincsen virágjuk. A húsos leveleket szeretik a legjobban a galambok. Hol a lugas, hol a meggyfa alatt játszunk a húgommal, múlik az idő.

Aztán a tata hirtelen az udvar közepére csap, akár egy vércse. Az eresz alá zavar minket. A fejéről lekapja a micisapkát, fölhajtja vele a galambokat, föl az égbe. A lustábbja után odavág a tetőre a hosszú náddal.

Megjött a vidéki.

Kezdődik a hajsza, az a pontos színház, amely hosszú évek, évtizedek óta ismétlődik itt, a kis ház udvarában szinte naponta. A galambok nemrég még lent búgtak a frissen söpört téglákon, most mind a szívesek, örvösök, csuklósok, tükrösök, kíkek mind a húszan, harmincan, negyvenen a magasban keringenek nyolcasokat írva. A tető fölött metszik saját röppályájukat. Akár centrifugában a bolyhos zoknik, súrlódnak, összeverődnek. Idelentről tükörcserepek hullámzása, amikor megcsillan a szárnyakon a fény.

A vidéki először csak egy pötty a derült égen, később folt, valami madár, végül galambbá lesz, ahogy közelít a keringőkhöz. De a tata már messzi pötty korában tudja, hogy az a vidéki, mert ő parézás, matatás közben is sűrűn fölpillant, hogy mikor jön meg végre.

A vidéki mindig éhes és magányos, ki tudja, mióta bolyong már messzi szöszként a vidéken.

A vidéki is szeretne nyolcasokat róni a tető fölött, ezért zavarta hozzá föl a galambokat a tata. Mikor végre belekeveredik a többi közé, a tata napsárga kölest szór a tetőre. A csapat egyből alábukik, az eresz alól hallani ereszkedőben a tollak suhogását. Kevés napsárga kölest szór a tetőre, sok napsárga kölest szór a slógba. A slóg az a drótketrec a tetőn, ahova a köles becsalja az éhes vidékit, és akkor a tata gyorsan kirántja a slóg pöckét egy dróttal.

Mikor a vidékire rácsapódik a háló, akkor az már nem vidéki többé. Ha szép szabályos szíves, örvös, csuklós, tükrös vagy kík, akkor galamb lesz belőle, tető fölött keringő. Ha nem szép szabályos, akkor eladó lesz vagy cserélnivaló. Ha csak vadóc, leves a nyári konyhában.

A tata a legöregebb galambász a városban, nincs, aki emlékezzen rá, mikor volt ő a legfiatalabb. Néha emberek jönnek hozzá, úgy mondja, galambpicérek. Kézbe veszik a galambot, szétterítik a szárnyát, akár egy pakli kártyát. Megszámolják a csíkokat. Az a jó, ha sok csík van benne, fekete a fehér tollak között, vagy színes.

A lusta galamb nem jó, nem száll fel a vidékihez, sokat kell csapkodni a náddal. A szertelen se, az messzire száll, nem kering, vagy túl sokáig bírja a levegőben. Az fönnmarad örökre, nem szédül le a napsárga kölesre, nem hoz le vidékit magával. A tata csak szabadkai keringőket tart ezért. Postásokat sosem, mert azok sem keringenek, csak messzire szállnak, azokkal sem lehet vidékit fogni.

Mi a vidéki?

A vidéki nekem nem az, ami neked. Nem az, aki vidéki.

A vidéki nekem, ami nem a miénk. Más, idegen, jöttment, de a miénk lehet. A vidékit ide kell csalni, meg kell fogni. Ha szép és szabályos, megtartjuk. Ha vadóc, mehet a levesbe.