Nem tudom, Müller Péter milyen szívből ír. Valami nagy közösből és kicsit Jézuséból is, azt hiszem. Ezek a legjobb momentumok. Várakozom. Az nem mindig rossz, él benne a remény, az utolsó halott. Ezúttal nem volt annyira jó. Hogy az is megváltás, ha megvirrad az irgalmatlan fagyos derengésben.
A gyerekeim leléptek, ha egyelőre nem is külországba, de messze. Nagyon messze. Nincs már éjszakai szuszogás-ellenőrzés. Ez az élet rendje. Édesanyám meghalt. Ez is az élet rendje. Attól még úgy jár át, mint huzat a házon. Alig vannak kapaszkodók. Olyanok, mint régen a szovjet metróban. Mintha valaki valami maró folyadékot öntött volna rájuk.
Na, ez már mindjárt nyafogás. De ki meri azt állítani, fontossága teljes tudatában, hogy nyafogni soha, de soha sem ér. Alkotás. Az is van. Újságba írni (Márai szókapcsolata) például, ha nagyon durván komolyan vesszük. Pilhál Gyuri, akiben a tehetség és a felelősség különös egysége naponta életre kél, tárulkozott erről fel és ki nemrég. Másba írni ebben az életben nem nagyon volt idő. Anthony Storr brit pszichiáter Az alkotás dinamikája című művében viszont ezt írja: „Az egyént, aki legalább annyira fél a szeretettől, mint amennyire a gyűlölettől, nem csupán az esztétikai élvezet megtapasztalásának öröme és az a vágy vezérelheti az alkotótevékenység felé, hogy megmozgassa aktív elméjét, hanem az is, hogy megvédje magát azoktól a szorongásoktól, amelyeket a magába zárkózás és az emberi kapcsolatok kiépítése közt feszülő ellentét gerjeszt.” Mára ennyi.
