Az állandóságot kell keresnünk mindenkor. A talppontot, ahonnét betájolhatjuk magunknak a nagyvilágot, ahol otthon érezzük magunkat. Ahonnan elindulhatunk, és ahová visszatérhetünk. Ahonnan – mint a mi öregemberünk – el sem kívánkozunk. De miért is kívánkoznánk, ha minden odaköt? Ez a hazánk. A gyökérrel bíró ember ragaszkodó. Hazához, szellemiséghez, leírt és kimondott szóhoz. Jöhet háború, kormányváltás, új határvonal, mindenkor makacsul érzi, hol a helye. Hogy ő lenne a világcsavargó? Ellenkezőleg! Hazafi a legbátrabbak közül. Hisz valamiben. A kárpátaljai öregember abban, hogy ő oda, abba a kis faluba tartozik, ahonnét el sem kívánkozott sohasem. Ahhoz a pátriához, közösséghez, ahhoz a csöppnyi világhoz. Nem is akar elmenni onnan soha. Bölcsőd az s majdan sírod is Csak a határvonal – az ideológia – került az idők során valahová máshová. (A párt? Na, ne nevettesd ki magad! A párt elmegy mellőled. Kilép belőled. Ő hagy el, nem te őt.)
Valahogy így vagyok én az újsággal, a cikkeimmel. Miközben idén is ennek a megkergült világnak a követhetetlen összefüggéseivel próbáltam megbirkózni, kacifántos hírrengetegén kiigazodni, kicsit én is ez a kárpátaljai öregember vagyok. Akit behívatnak, számonkérnek, levilágcsavargóznak, holott nem hagytam el az őrhelyemet, az őrhely hagyott el engem.
A hitünkhöz kell visszatalálnunk minduntalan. Még jobb, ha el sem hagyjuk sosem.
