Hogy le ne maradjak a divathullámról, én is elkészítettem a magam évértékelőjét. Nem kell nagy dolgokra gondolni, arról merengek pár sorban, milyennek láttam a világot az eltelt esztendőben, s mit tudott elhitetni a világ egy őszbe csavarodott hírlapíróval – velem – itt, Maglódon, a fekete klaviatúra fölött. Vagy két hónapja, amikor az újság tipográfiai ábrázatot váltott, s napi kis rovatomat, a Tollhegyen-t a lap másik felébe költöztették, már belekezdtem valami elemzésfélébe. („Ezután is ugyanabba a tintába mártom majd a tollhegyemet, amelyikbe eddig mártottam A lap arculatváltása nálam nem érintheti a tartalmat ”) Innen folytatom
Azokra a sűrűn érkező vádakra, amelyek bő esztendeje érik az újságot („eltávolodtatok régi önmagatoktól”), válaszolni nem vagyok illetékes, a magam soraiért annál inkább. Olvasd figyelmesen, amiket írok, felelem ilyenkor, minden soromat vállalom. Vannak rögeszméim (kinek nincsenek?), de úgy vagyok ezekkel, mint az a sokszor citált kárpátaljai öregember, akit világcsavargónak kiált ki az elöljáróság, noha ki sem lépett életében a szülőfalujából, csupán az országhatárok változtak örökké körülötte. A különbség csupán annyi, hogy én nem hagyom szó nélkül ezeket a „határmódosításokat”. Írok róluk, szólok. Az élet tele van ilyen történetekkel. Felhívom rájuk a figyelmet. Újságnak, újságírónak amúgy is ez a dolga, ha nem ezt teszi, szócsővé szégyenül. Ha a világnézeti hovatartozásomat kérdik, sohasem pártot mondok, hanem hogy milyen szellemiségben hiszek. A párt egészen más. A párt érdekszövetség, az érdek pedig csak nagyon ritkán jár jegyben a hittel. A kereszténységben, a nemzet összetartó erejében, a hagyomány tiszteletében hiszek, és csakis annak adom a voksomat, aki ugyanezt vallja. De mert szép gondolat valamennyi, pártok sora hirdeti és tűzi saját zászlajára: rám szavazz, itt otthonra találsz! De hogy tényleg otthonod-e, amit annak mondanak, abban nem lehetsz biztos. Arra majd csak az idő ad választ. Ideig-óráig biztosan. Addig, míg meg nem fordul a szél A csalódás borítékolható. Előbb-utóbb mindenki végigjárja a maga kálváriáját. Esztendeje én is megfogalmaztam a magam elbocsátó szép üzenetét. „Ami most közöttünk történik – írtam a csalfa Kedvesnek –, már nem a régi. Sok minden megváltozott. Mikor először találkoztunk, azt mondtad: hallgass a szívedre! Hallgattam, mentem utánad. Szép volt, fölemelő, még akkor is, ha néha belefutottunk a rosszba. Ma már nincsenek közöttünk őszinte tereferék. [ ] Egyre ritkább, hogy végighallgatsz. Teszed, amit jónak látsz, és mindent jónak látsz, amit te teszel.”
