Hogy le ne maradjak a divathullámról, én is elkészítettem a magam évértékelőjét. Nem kell nagy dolgokra gondolni, arról merengek pár sorban, milyennek láttam a világot az eltelt esztendőben, s mit tudott elhitetni a világ egy őszbe csavarodott hírlapíróval – velem – itt, Maglódon, a fekete klaviatúra fölött. Vagy két hónapja, amikor az újság tipográfiai ábrázatot váltott, s napi kis rovatomat, a Tollhegyen-t a lap másik felébe költöztették, már belekezdtem valami elemzésfélébe. („Ezután is ugyanabba a tintába mártom majd a tollhegyemet, amelyikbe eddig mártottam A lap arculatváltása nálam nem érintheti a tartalmat ”) Innen folytatom
Azokra a sűrűn érkező vádakra, amelyek bő esztendeje érik az újságot („eltávolodtatok régi önmagatoktól”), válaszolni nem vagyok illetékes, a magam soraiért annál inkább. Olvasd figyelmesen, amiket írok, felelem ilyenkor, minden soromat vállalom. Vannak rögeszméim (kinek nincsenek?), de úgy vagyok ezekkel, mint az a sokszor citált kárpátaljai öregember, akit világcsavargónak kiált ki az elöljáróság, noha ki sem lépett életében a szülőfalujából, csupán az országhatárok változtak örökké körülötte. A különbség csupán annyi, hogy én nem hagyom szó nélkül ezeket a „határmódosításokat”. Írok róluk, szólok. Az élet tele van ilyen történetekkel. Felhívom rájuk a figyelmet. Újságnak, újságírónak amúgy is ez a dolga, ha nem ezt teszi, szócsővé szégyenül. Ha a világnézeti hovatartozásomat kérdik, sohasem pártot mondok, hanem hogy milyen szellemiségben hiszek. A párt egészen más. A párt érdekszövetség, az érdek pedig csak nagyon ritkán jár jegyben a hittel. A kereszténységben, a nemzet összetartó erejében, a hagyomány tiszteletében hiszek, és csakis annak adom a voksomat, aki ugyanezt vallja. De mert szép gondolat valamennyi, pártok sora hirdeti és tűzi saját zászlajára: rám szavazz, itt otthonra találsz! De hogy tényleg otthonod-e, amit annak mondanak, abban nem lehetsz biztos. Arra majd csak az idő ad választ. Ideig-óráig biztosan. Addig, míg meg nem fordul a szél A csalódás borítékolható. Előbb-utóbb mindenki végigjárja a maga kálváriáját. Esztendeje én is megfogalmaztam a magam elbocsátó szép üzenetét. „Ami most közöttünk történik – írtam a csalfa Kedvesnek –, már nem a régi. Sok minden megváltozott. Mikor először találkoztunk, azt mondtad: hallgass a szívedre! Hallgattam, mentem utánad. Szép volt, fölemelő, még akkor is, ha néha belefutottunk a rosszba. Ma már nincsenek közöttünk őszinte tereferék. [ ] Egyre ritkább, hogy végighallgatsz. Teszed, amit jónak látsz, és mindent jónak látsz, amit te teszel.”
Az állandóságot kell keresnünk mindenkor. A talppontot, ahonnét betájolhatjuk magunknak a nagyvilágot, ahol otthon érezzük magunkat. Ahonnan elindulhatunk, és ahová visszatérhetünk. Ahonnan – mint a mi öregemberünk – el sem kívánkozunk. De miért is kívánkoznánk, ha minden odaköt? Ez a hazánk. A gyökérrel bíró ember ragaszkodó. Hazához, szellemiséghez, leírt és kimondott szóhoz. Jöhet háború, kormányváltás, új határvonal, mindenkor makacsul érzi, hol a helye. Hogy ő lenne a világcsavargó? Ellenkezőleg! Hazafi a legbátrabbak közül. Hisz valamiben. A kárpátaljai öregember abban, hogy ő oda, abba a kis faluba tartozik, ahonnét el sem kívánkozott sohasem. Ahhoz a pátriához, közösséghez, ahhoz a csöppnyi világhoz. Nem is akar elmenni onnan soha. Bölcsőd az s majdan sírod is Csak a határvonal – az ideológia – került az idők során valahová máshová. (A párt? Na, ne nevettesd ki magad! A párt elmegy mellőled. Kilép belőled. Ő hagy el, nem te őt.)
Valahogy így vagyok én az újsággal, a cikkeimmel. Miközben idén is ennek a megkergült világnak a követhetetlen összefüggéseivel próbáltam megbirkózni, kacifántos hírrengetegén kiigazodni, kicsit én is ez a kárpátaljai öregember vagyok. Akit behívatnak, számonkérnek, levilágcsavargóznak, holott nem hagytam el az őrhelyemet, az őrhely hagyott el engem.
A hitünkhöz kell visszatalálnunk minduntalan. Még jobb, ha el sem hagyjuk sosem.
