Ha előző életemben én lettem volna Jókai Mór, egész biztosan regénybe foglaltam volna Karolina Belinic nevét. Elvégre minden adott volt hozzá. Jókai szerette Fiumét, és Fiume is szerette őt. A magyar írófejedelmet első látogatásakor Giovanni de Ciotta polgármester köszöntötte – a náció hangsúlyozása azért fontos, mert a Szent Korona legszebb ékköveként is emlegetett Fiumét akkortájt többségében olaszok lakták –, akinek nemzetiségtől függetlenül valamennyi lakos nevében elmondott üdvözlete után Jókai olyannyira megkedvelte a várost, hogy a későbbiekben is fölkereste még. Olyankor többnyire a tengerparti sétányon, a Hotel Európában lakott. Nevelt lányát a fiumei dómban adta férjhez, és első látogatása után nem sokkal Egy játékos, aki nyer címmel megjelentette az itt, a Kvarner öbölben játszódó regényét.
Szóval ha előző életemben Jókai lettem volna, miközben Fiume szűk utcáit rovom, és ennek során eljutok a Szent Vid-katedrálishoz, ahol megcsodálom a falban lévő ágyúgolyót (fölötte a felirat: „Az angoloktól kaptuk, amíg megpróbálták kifüstölni innét a franciákat”), elmerengtem volna azon, hogyan kerülhetett ide ez a golyóbis. Minden bizonnyal erre irányuló kérdezősködésem nyomán hallottam volna először Karolina Belinic (olaszos írásmódban: Carolina Bellinich) nevét.
Hét évtizeddel Jókai fiumei utazásai előtt Napóleon az Adria keleti partvidékén is provinciát alapított, amelynek trónjára szokásához híven egyik rokonát ültette. A magukat a tenger korlátlan urainak tekintő angolok a Kvarner öbölben is féltékenyen figyelték a franciák mozgolódásait. Ezért kezdték el lőni Fiumét. A följegyzések szerint huszonkét naszádról hullottak napokon keresztül a bombák a városra, ahonnét egyébként a franciák nagy része addigra elhúzott, és amelyet már-már az apokalipszis fenyegetett – ha nem érkezik meg a történetbe Karolina. Akit már azelőtt is, hogy részesévé, sőt formálójává vált az eseményeknek, jól ismertek Fiumében. 1813 júliusában 22 éves volt, és egy dúsgazdag kereskedő felesége. Nem mellesleg a város, de talán az egész környék közmondásosan legszebb nője, aki egy forró napon elindult az ellenséges harcállások felé. Az angolok addigra megvetették a lábukat Fiume kikötőjében, és akkora megrökönyödéssel figyelték a halálmegvető bátorsággal, lendületes elszántsággal közeledő gyönyörű asszonyt, hogy egy kis időre látomásnak vélték: hosszú perceken keresztül a tüzelésről is megfeledkeztek.
Amikor Karolina a révületből még föl se ocsúdott támadókhoz ért, azt követelte, hogy vezessék parancsnokuk elé. A történettudomány szikár álláspontja szerint a világszép hölgy üzleti érdekekre és bizonyos rokoni szálakra hivatkozva beszélte le a kapitányt arról, hogy földig rombolja Fiumét, amely ily módon megmenekült, a támadás nyomát mára csak a katedrális falában rekedt ágyúgolyó őrzi. A sztoriból 1961-ben angol–jugoszláv koprodukcióban szélesvásznú film készült. Ám ha én lettem volna előző életemben Jókai Mór, már előbb is regénybe foglaltam volna, hogy legalábbis szerintem mi zajlott le valójában a szépség és a parancsnok között. A ziccer adott: az Egy játékos, aki nyer a napóleoni időkben játszódik, Karolina alakja pedig minden kétséget kizárólag Jókai tollhegyére kívánkozott. Ha úgy tetszik, az Isten is Jókai-hősnek teremtette.
A dolgok állása szerint nem én voltam előző életemben Jókai Mór: hiába nyálaztam át analóg és digitális eszközökkel az Egy játékos, aki nyer szövegét, bár a kor és a helyszín egyezik, még csak említés formájában se találtam meg Karolina nevét. Olcsó poén lenne elsütni, hogy de hát nem lehet mindenkiből Jókai. A fiumeiek ugyanakkor mindmáig respekttel gondolnak mindkettejükre, hiszen a magyar író nevét pár éve emléktábla őrzi az egykor a Hotel Európának otthont adó épület falán – a tengerparti sétányon, amelyet a horváttá lett Fiumében, azaz Rijekában változatlanul olasz nevén, Rivaként emlegetnek –, az épület ablakaiból pedig arra a mólóra látni, amely Karolina nevét viseli. Az író és a delnő e földrajzi pontban mégiscsak találkozott.
