Amikor Karolina a révületből még föl se ocsúdott támadókhoz ért, azt követelte, hogy vezessék parancsnokuk elé. A történettudomány szikár álláspontja szerint a világszép hölgy üzleti érdekekre és bizonyos rokoni szálakra hivatkozva beszélte le a kapitányt arról, hogy földig rombolja Fiumét, amely ily módon megmenekült, a támadás nyomát mára csak a katedrális falában rekedt ágyúgolyó őrzi. A sztoriból 1961-ben angol–jugoszláv koprodukcióban szélesvásznú film készült. Ám ha én lettem volna előző életemben Jókai Mór, már előbb is regénybe foglaltam volna, hogy legalábbis szerintem mi zajlott le valójában a szépség és a parancsnok között. A ziccer adott: az Egy játékos, aki nyer a napóleoni időkben játszódik, Karolina alakja pedig minden kétséget kizárólag Jókai tollhegyére kívánkozott. Ha úgy tetszik, az Isten is Jókai-hősnek teremtette.
A dolgok állása szerint nem én voltam előző életemben Jókai Mór: hiába nyálaztam át analóg és digitális eszközökkel az Egy játékos, aki nyer szövegét, bár a kor és a helyszín egyezik, még csak említés formájában se találtam meg Karolina nevét. Olcsó poén lenne elsütni, hogy de hát nem lehet mindenkiből Jókai. A fiumeiek ugyanakkor mindmáig respekttel gondolnak mindkettejükre, hiszen a magyar író nevét pár éve emléktábla őrzi az egykor a Hotel Európának otthont adó épület falán – a tengerparti sétányon, amelyet a horváttá lett Fiumében, azaz Rijekában változatlanul olasz nevén, Rivaként emlegetnek –, az épület ablakaiból pedig arra a mólóra látni, amely Karolina nevét viseli. Az író és a delnő e földrajzi pontban mégiscsak találkozott.
