Arany Visszatekintés című verséből idéztem a címben. Szeretném ugyanis javasolni, hogy az Arany-évfordulóhoz csatoljunk még egy megemlékezést is, mert hiszen Krúdy száz éve, 1917 kos havában adta ki azon regényét, amely talán a legelső modern magyar regény. Ez az Őszi utazások a vörös postakocsin. Élet és halál birkózik benne, iszonyatos erővel.
A világháború több mint három éve folyik, Krúdy pedig a postakocsi-regényciklus előző, még a béke utolsó évében megjelent kötetét, annak fülledt, szecessziós álomlátomásnak vélhető szüzséjét alig megváltoztatva ószövetségi próféciává formálja. Ugyanazokkal a főszereplőkkel dolgozik, de Rezeda Kázmér már nem csak hasonmás, és Alvinczi Eduárd sem; az ő modellje, Szemere Miklós neve ugyanúgy belekerül a regénybe, mint Alvinczi rokona, mint ahogyan Krúdyé is, de hogy most a fiktív név-e a valódi hős megfelelője, és a valódi néven emlegetett alteregó az álomkép, azt nagyon nehéz eldönteni. A hasadás tökéletes, tehát a „valódi”, „élő” szereplő és „árnyéka” ikrek és egyúttal egymást nem ismerő halálos ellenségek. Miért van szükség erre a szokatlan fogásra?! Azért, mert a regény végén Rezeda-Krúdy vagy Krúdy-Rezeda egy regény írásába fog, vagyis elkezdi írni azt a könyvét, amelynek éppen a végét olvassuk, és ennek viszont a címe Rudolf királyfi megjelenése Észak-Magyarországon.
A régen halott mayerlingi trónörökös valóban népi legendák tárgyává is vált, legendák és megmagyarázhatatlan kísértethistóriák szóltak különböző ál- vagy képzelt Rudolfokról és Rezső királyfikról (magyar neve ugyanis szegénynek Rezső volt). A legtöbb a Felvidékről származott, annak is északkeleti részéről, amelyet később Kárpátaljának hívtak. Ebben a regényben egy hallgatag angol úriember bizonyul végül is hazajáró halott királyfinak, aki azonban igazi lovag, mert nem akarja magával vinni a másvilágra azt a még kísértetiesebb leányzót, aki Vecsera Máriának hívja magát, és akit, úgy látszik, kísérteties életpótléknak neveltek maguknak a pártában maradt Zöldváry grófnők, Alvinczi negyven évvel ezelőtti szerelmei. Érthető tehát, hogy az ál- vagy valódi kísértet és párja, tehát Rudolf és Vecsera Mari kétséges, illetve megfejthetetlen mineműségéhez igazodik a regény többi szereplője, helyszíne és cselekményeleme is. Tehát mindenki egyrészt saját maga és aki valaha volt vagy szeretett volna lenni, illetve saját maga paródiája vagy legjobb esetben saját maga kísértete. Nem bál, hanem haláltánc, amelyben megjelennek most az olvasó előtt a vörös postakocsi útjai és utasai. És ez a haláltánc maga már az egész országot magával rántja, ez annak a Régi vagy – ahogyan Krúdy a második kiadáshoz írott előszavában mondja – Szent Magyarországnak a halála.
Van tehát mit ünnepelni, lelkileg fel tudunk készülni majd 2018-ra, a királyság összeomlásának századik évfordulójára, 2019-re, a vörös- és fehérterror centenáriumára, meg 2020-ra, a trianoni béke aláírásának évfordulójára. Ugyanis ezzel a Krúdy-regénnyel a modern magyar regény született meg, mégpedig a legszervesebben kapcsolódva Jókaihoz, másrészt megteremtve egy olyan lehetőséget, amely Jókainak még nem adatott meg. Gondoljunk csak arra, hogy Kosztolányi, Móricz, Babits, Füst Milán, Szabó Dezső a maguk nagy regényeit majd csak ezután fogják megírni, és még az a Kassák is, akinek legelső kötete kritikájában Krúdy rögtön felismerte az oroszlánkörmöket.
Tulajdonképpen csoda ez, de talán valami magyarázatot nyerhetünk akkor, ha elolvassuk Krúdy 1914 után írott és nagyon hamar zseniálisan kibontakoztatott publicisztikáját, különösen a Pesti levelek és a Fehér napló sorozatait. Csak néhány példa az 1917-es termésből.
„Az éjben a lelkek sóhajtanak, panaszkodnak; régi temetők nem tudják befogadni a kocsisorral érkező vendégeket, nincs megnyugvás, tovább tart a haláltánc. És már nem marad más éjszakai olvasmányom, mint az Ótestamentum.”
„Nagyobb tragédia nem lehet ennek a nemzetnek a történelmében, mint ha az anyák nem szülnek többé gyermekeket. Ez a magyarság végét jelenti. Hunok és avarok után az ősi sors vár e maroknyi törzsre. Hogy eloszoljon, mint a megmérgezett hulla a föld alatt, és onnan idegenek rónáit termékenyítse?”
„Ismeritek a városi utcán csavargó apátlan gyermeket, a csontvázzá sorvadt hadiözvegyet, a szétmarcangolt lelkű és testű szabadságos katonát, a felismerhetetlenségig megromlott emberiséget, a vércseszemű kereskedőket, a börtönszagú milliomosokat, a megugrott ápolónőket, az elfonnyadt kultúrát és az agyonbunkózott lelkiösmeretet?”
És ha visszatérünk a regényhez: érthető az is, hogy Rezeda Kázmér nagy szerelmét, aki természetesen megcsalja őt, Krónprinc (azaz magyarul: Trónörökös) Irmának hívják, hogy maga Alvinczi, aki örökké akar élni, vagy Kázmér, aki folyton szerelmi bánatban akar meghalni, leginkább abban különböznek, hogy Kázmér legalább érti a nőket, Eduárd pedig pénzért mindegyiket megszerzi, de ugyanakkor fél tőlük. Alvinczi politikus, tehát a végén boldog, mert visszanyerte Ferenc József kegyeit, hiszen sikerrel eltüntette az ál-Rudolfot, Rezeda Kázmér pedig boldogtalan szerelmében, boldogtalan íróként is, mégis boldog, mert buddhista lett. És a regény utolsó lapján, miközben Irma eltűnik, mint az édent elvesztegető Éva kísértő inkarnációja, Rezeda Buddha egyik mondásával vigasztalja magát: „aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről”.
Ezt pedig Krúdy Lénard Jenő Buddha-életrajzából idézi, akinek fia, Lénárd Sándor később latinra fordította a Micimackót. (Tudhatjuk a Milne-szakirodalomból, hogy Micimackó tulajdonképpen buddhista.)
