„Én is éltem ”

Az Őszi utazások a vörös postakocsin című Krúdy-regénnyel a modern magyar regény született meg.

Van tehát mit ünnepelni, lelkileg fel tudunk készülni majd 2018-ra, a királyság összeomlásának századik évfordulójára, 2019-re, a vörös- és fehérterror centenáriumára, meg 2020-ra, a trianoni béke aláírásának évfordulójára. Ugyanis ezzel a Krúdy-regénnyel a modern magyar regény született meg, mégpedig a legszervesebben kapcsolódva Jókaihoz, másrészt megteremtve egy olyan lehetőséget, amely Jókainak még nem adatott meg. Gondoljunk csak arra, hogy Kosztolányi, Móricz, Babits, Füst Milán, Szabó Dezső a maguk nagy regényeit majd csak ezután fogják megírni, és még az a Kassák is, akinek legelső kötete kritikájában Krúdy rögtön felismerte az oroszlánkörmöket.

Tulajdonképpen csoda ez, de talán valami magyarázatot nyerhetünk akkor, ha elolvassuk Krúdy 1914 után írott és nagyon hamar zseniálisan kibontakoztatott publicisztikáját, különösen a Pesti levelek és a Fehér napló sorozatait. Csak néhány példa az 1917-es termésből.

„Az éjben a lelkek sóhajtanak, panaszkodnak; régi temetők nem tudják befogadni a kocsisorral érkező vendégeket, nincs megnyugvás, tovább tart a haláltánc. És már nem marad más éjszakai olvasmányom, mint az Ótestamentum.”

„Nagyobb tragédia nem lehet ennek a nemzetnek a történelmében, mint ha az anyák nem szülnek többé gyermekeket. Ez a magyarság végét jelenti. Hunok és avarok után az ősi sors vár e maroknyi törzsre. Hogy eloszoljon, mint a megmérgezett hulla a föld alatt, és onnan idegenek rónáit termékenyítse?”

„Ismeritek a városi utcán csavargó apátlan gyermeket, a csontvázzá sorvadt hadiözvegyet, a szétmarcangolt lelkű és testű szabadságos katonát, a felismerhetetlenségig megromlott emberiséget, a vércseszemű kereskedőket, a börtönszagú milliomosokat, a megugrott ápolónőket, az elfonnyadt kultúrát és az agyonbunkózott lelkiösmeretet?”

És ha visszatérünk a regényhez: érthető az is, hogy Rezeda Kázmér nagy szerelmét, aki természetesen megcsalja őt, Krónprinc (azaz magyarul: Trónörökös) Irmának hívják, hogy maga Alvinczi, aki örökké akar élni, vagy Kázmér, aki folyton szerelmi bánatban akar meghalni, leginkább abban különböznek, hogy Kázmér legalább érti a nőket, Eduárd pedig pénzért mindegyiket megszerzi, de ugyanakkor fél tőlük. Alvinczi politikus, tehát a végén boldog, mert visszanyerte Ferenc József kegyeit, hiszen sikerrel eltüntette az ál-Rudolfot, Rezeda Kázmér pedig boldogtalan szerelmében, boldogtalan íróként is, mégis boldog, mert buddhista lett. És a regény utolsó lapján, miközben Irma eltűnik, mint az édent elvesztegető Éva kísértő inkarnációja, Rezeda Buddha egyik mondásával vigasztalja magát: „aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről”.

Ezt pedig Krúdy Lénard Jenő Buddha-életrajzából idézi, akinek fia, Lénárd Sándor később latinra fordította a Micimackót. (Tudhatjuk a Milne-szakirodalomból, hogy Micimackó tulajdonképpen buddhista.)