Amikor a nagyi tavaly tavasszal meglátta Réka vörös ultraminijét, viccesen kérdezte: szoknya ez, édes lányom, vagy szélesebb deréköv? Kinn van mindened. Hogy lehet így járni? És leülni! Barátja van az én unokámnak? Alig múlt tizenhat! Jó, hát fejlett a melle, haj, mi meg még el is szorítottuk. Réka Zsolti osztálytársával, Patrikkal jött össze, házibuli volt, anyu, ugye nem lesztek itthon, a nagyi a kis házból figyelt.
Nem tanul meg ez a lány főzni? Nagyi csupán érdeklődik. Dehogyis szól ő bele a dolgokba. Mama kedves, azok az idők elmúltak. Ma a nők üzletasszonyok, menedzserek, meg minden.
Ha Rékának olyan férje lesz, akkor majd megtanul.
Zsolti fészbukozik, és mindenről tájékozva van, arról kevésbé, mi volt a házi feladat. De nem izgatja, reggel megcsinálja. Sebtében, sietve. Tanulni csak verset szokott. Nem érti, az mire való. Mondta is az apja: könyvet a kezedben egyszer ha látnék, fiam, azonnal fotóználak. A fiú csak néz, nem válaszol, aztán megvonja a vállát, és a szobájába megy. Különben jeles tanuló. Még nem tudja, hova jelentkezik. Trendi médiaszak nem lehet, mert hallgatag.
Réka és Zsolti a nagymamát szianagyinak szólítja, Zsolti két éve nem engedi megölelni magát, Réka azért néha odabújik. Szóba ritkán elegyednek vele, mama, meg kell értenie, ebben az életkorban Szianagyi megérti. De amikor Zsolti az ő főztje helyett az iskolából jövet egy gyorsbüfés big szendvicset eszik valami öntettel, mégis kicsit megsértődik.
A pincében levő nagy ovális asztalon pingpongozni? A nagyit kérdezzétek. Övék volt. Az ebédlő közepén állt, a vendégek körbeülték, kávé, tea, házi likőr, linzer, keksz; nem volt, ami most járja: menjünk vendéglőbe, gyerünk brancsra, és le van tudva minden.
