Az utolsó hét maga volt a tébolyda. Úgy kezdődött minden, hogy nem bírtunk a kíváncsiságunkkal, és megkerestük az elrejtett ajándékot; eleinte már ezen kiborult anyánk, aztán könnyen megtalálható helyekre elrejtett pár dolgot, hogy elejét vegye a további keresgélésnek. Végül megtaláltuk mindet.
Karácsonykor az is előfordult, hogy mindenki összeveszett mindenkivel, de persze erről nem beszéltünk, meg aztán mást jelentett a karácsony nekünk és mást a gazdagabb rokonoknak. A kilencvenes évek elején ilyentájt eszébe jutottunk a család nyugatra szakadt részének: elláttak legóval, kinőtt ruhákkal és némi márkával is, de főleg kissé lesajnáló együttérzésükkel, hogy minek maradtunk Magyarországon.
A bécsi utazás karácsonykor szomorú összehasonlítás volt: a velem egyidős másod-unokatestvéremnek francia nevelőnője volt, tanulmányutakra és síelni járt; én indiános könyveket olvastam, csavarogtunk és szánkóztunk a töltés oldalában. Unokatestvéreim szülei a legrégebbi osztrák és német nemesi családokból kerültek ki, Bécs központjában éltek, míg mi egy kis faluban, ahol anyám óvónő volt, nevelőapám fűtő, s mindketten alkoholisták. Rengeteget dolgoztak, mégis folyvást le voltunk égve. A lazítás egyet jelentett a keverttel és az Éva vermuttal, a Sopianae és Symphonia cigivel, az LGT-vel és a Kék korszakkal. Nem voltak rossz emberek, csak éppen a rendszerváltás vesztesei, mint oly sokan szüleink generációjából. Tudathasadásos korban nőttek fel; a szüleik egyáltalán nem vagy túlságosan is sokat foglalkoztak velük, s a szabadsággal semmit sem tudtak kezdeni. Az sem segített, hogy anyám az ősi birtokok után kapott egy csekély kárpótlást, míg nevelőapám kertjének utcafrontját kivették zöldségesnek. A befolyt pénz kifolyt a kezükből.
Valami szépet kellene írnom, de ha a karácsonyra gondolok, még csak nem is a betlehemezés, az éjféli mise és a karácsonyi énekek jutnak leginkább az eszembe, hanem hogy anyánk és apánk feszült, veszekszik, aztán isznak, kibékülnek, megint összevesznek, kinyílik a nagy szoba, bemegyünk, és még be se fejeztük a Mennyből az angyalt, ismét veszekednek, isznak, míg végül az öcsém magára rántja a fát. A szüleink azonnal kijózanodnak, kiszedik öcsémet a fa alól, akiről nem tudom eldönteni, hogy sír vagy röhög, én pedig nézem-nézem az egészet, és rájövök, hogy egyáltalán nem értem őket.
Végül eldőlt fával, összetört díszekkel, előre leleplezett ajándékokkal ott ültünk a műperzsaszőnyegen, a karácsonyi bakeliten nagyokat ugrott a tű, anyám sírt, nevelőapám vigasztalta, öcsém megint magára rántotta a fát, én pedig azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan jutott el az emberiség a Holdra.
Végül anyánk fantasztikus megoldási javaslata általában az volt, hogy berakta VHS-en a Legyetek jók, ha tudtok!-at, akkor azon sírt, végül mindannyian őt vigasztaltuk, s rá kellett jönnöm, hogy ugyan egyáltalán nem értem, de valamiért mégis nagyon szeretem a szüleimet, minden nyomorukkal és rossz döntéseikkel együtt. Bárcsak el tudtam volna mondani nekik!
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
