A címben jelölt fogalmat magyarul húsvéti gyónásnak szokták nevezni. Mint tudjuk, a római katolikus egyház évente legalább egyszer, leginkább a húsvéti időszakban, tehát a hamvazószerdával kezdődő nagyböjti hetektől a feltámadás vasárnapjáig várja el híveitől a bűnvallomást. Őrzök néhány töredéket, amely egy antikváriumi könyvből esett ki annak idején. A szerző egy Aegidus Aurifaber nevű karthauzi volt, címe pedig Magnum speculum exemplorum, azaz Példázatoknak nagy tüköre, és a franciaországi Douai-ben jelent meg 1614-ben. Ezen kis morzsákat megőriztem, és később rájöttem, hogy föltehetőleg egy hivatalos igazolás töredékei, amelyeket a gyóntató atya adott ki egy meggyóntatott hívének, hogy azután áldozhassék. (Egy másik könyvből viszont ki is esett egyszer egy rendes, épen maradt gyóntatócédula, amelyet egy bécsújhelyi karmeliták által gondozott templomban állítottak ki 1680-ban.)
Elő is vettem egy régi latin–magyar és magyar–latin szótárt, hogy elmélyüljek a XII–XVIII. század világában, ha már itt a nagyböjt, és elvileg tavasz is van. Interkonfesszionális alapon jártam el: a konfesszió ezúttal nem gyóntatást jelent, hanem hitvallást, és ezért meg akartam keresni a „confessio” főnevet, illetve az alapjául szolgáló „confiteor” igét. Nagy megdöbbenésemre egyiket sem találtam, de aztán rájöttem, hogy ez a szótár kissé más betűrendet alkalmaz, mint a maiak. Például gyökök vagy alapszavak szerint csoportosítja a képes szócsaládokat, és ezért például a „ház” szó alá tartoznak a „haza-járt hólt emberek” (lemures, akik lehetnek még ezenkívül boszorkányok vagy éjjel járó lelkek is), ugyanúgy, mint a „házas emberrel paráználkodó kurva” (pellex). Szerencsére ugyanezen szócsaládban van a „házasság” is, tehát egymásra találhat a kísértet és a kurva, ha a szintén ugyanezen oszlopban található „házasság-szerző” (coniugator) jól munkálkodik. Tegyük fel, hogy létrejön a „házasúlás” (nuptiae), nem szorul többé a kísértet arra, hogy a prostibulumot látogassa („bordély-ház; köz-kurva”), szerencsés esetben még „fattyú-gyermeke” is születhet (spurius), legföljebb „lepökik” (despuunt).
Ezt a latinul beszélő kísértetekkel való társalkodáshoz nélkülözhetetlen szótárt egy antikváriumban vettem. Eredeti tulajdonosa Nagy Mihály, szeghalmi születésű deák volt, aki 1771-ben vette, amikor még föltehetőleg egy falusi iskolában tanított, hogy azután majd peregrinálhasson Bázelba. Hazatért, majd egy református dicséretet is költött. Rögtön a vásárlás után beírta azt, hogy „tanulj!” (disce). A hátsó előzéklapon pedig egy latin gnómát fabrikált egy középkori epigrammatikus közmondásból, valamint egy Catónak tulajdonított disztichon egyik feléből – ezeket a verseket még Arany is olvasta az iskolában –, végül egy ismeretlen forrásból. Ez így hangzik latinul: „Disce puer dum tempus habet ne tempora perdas / Nam si perdideris postea nullus eris / Hodie sum fortis cras ero filius mortis.” Magyarul: „Addig tanulj, fiam, amíg van időd, és ne vesztegesd el a neked adatott időt. Mert ha elvesztegetted, azután már semmi sem leszel. Ma erős vagyok – holnap meg a halál fia.” Ezzel a rongyszőnyeg-, vagy korunk latinjával élve: patchworkkölteménnyel szemben leírta barátai, föltehetőleg osztálytársai nevét is. Lehet, azért, hogy megőrizze őket attól a semmitől, ami ugyanúgy vár rájuk, mint magára a szerzőre. Három közülük keresztnevet is visel, ezek lehetnek az igaz barátok. Mucsi, Szabó, Török, Kovács, Szentandrási, Matók, Deső Ferke, Suhák Pál, Laskai, Kaszap, Vata, Szél, Samu Péter, Monos. Ezenkívül láthatunk egy madarat is, föltehetőleg pipázik, noha ez ritka, gólyánál vagy darunál figyelhető meg közelről. Természetesen a „pipaszár” szó is benne van (tubulus), mert hiszen külföldön is szót kell érteni az emberekkel, hogyha már Ferke, Pál és Péter nem segíthet.
Ma tele a város antikváriumokkal vagy olyan könyvespolcokkal, ahonnan akár ingyen is el lehet vinni könyvet. Rengeteg szótár is ki van dobva, minek az ma, hiszen nyomtatva van. Meg mindenféle szavak is vannak benne, amelyeknek nem ismeri a szegény túlterhelt gyermek a jelentésüket. Tegnap mesélte egy kolléganő, hogy hallgatott egy vitaműsort a televízióban, amelyben több fölháborodott diák követelte, töröljék ki a tantervből a Halotti beszédet, mert az nagyon nehéz és teljesen felesleges, és tegyék helyére a Harry Pottert. Éppen ezért gyorsan megnéztem kedves bíborosom, Antonio Bacci (1885–1971) könyvét, amely az év minden napjára szétosztva tartalmaz elmélkedéseket. Olyan antikváriumban kaptam meg, ahol időnként mongol és kirgiz könyvek is találhatók. Március 21-re szerencsére egy teljességgel békés és igen szigorú szentenciákat tartalmazó meditációt kaptam, amelyben nem kisebb tekintély, mint maga Szent Ágoston mondja azt, hogy a jézusi két főparancs, tehát Isten és a felebarát szeretete ugyanannak a fának a két ága! Aki tehát azt állítja, hogy szereti Istent, de gyűlöli felebarátját, az hazug. Tehát nem is szidom most azokat, akik a latinoktatást meg akarják szüntetni, mint ahogy Arany is saját magát hülyézte le rögtön, amikor egy országgyűlési képviselő a görög eltörlését követelte. „Zengi epigrammád a fényt, melyet a görög ellen / Olcsón puffogató szónok a honra derít; / Forgatom én nappal görög íróm’ s forgatom éjjel; / Vénségemre be nagy lelki homályba esém!” (Az „Üstökös”-nek).
Persze 89 973 Aranyjános, aki foglalkozására nézve üstökös, és akinek átlagos naptávolsága 330 millió kilométer, beszélhet, amit akar, mert azt viszont magától Einsteintől tudjuk, hogy az emberi hülyeség többször körüléri ugyan a Földet, de azután még le is lóg az űrbe.
