Élete mérkőzésén nem is játszott

Várhidi Pál ötezer forint prémiumot kapott a londoni 6:3-ért, amely alatt a kispadon ült.

– Oda lehetett férni az Aranycsapat közelébe? Hiszen a Buzánszky, Lóránt, Lantos hátvédhármas megbonthatatlannak tetszett – fordult a Magyar Nemzet az egykori kiváló védőhöz, aki később edzőként is maradandót alkotott, 1974 és 1980 között négyszer vezette bajnoki címre az Újpestet.
– Nehezen Tudja, nekem már az is óriási megtiszteltetés volt, hogy jó néhány alkalommal a cserepadon ülhettem, mint a Wembley-ben is, 1953. november 25-én. Huszonkét éves voltam, a keret legfiatalabb tagja, pályára csak egy évvel később, 1954 szeptemberében kerültem, amikor 5-1-re megvertük a románokat. Annak is örültem, hogy egyáltalán kivittek.

– Mivel érdemelte ki a kerettagságot?
– Jól játszottam a Dózsában, kezdetben balhalfot, amikor még minden idők egyik legnagyobb magyar labdarúgója, Nagymarosi Mihály volt a centerhalf, szegény Szűcs Sanyi a jobbhátvéd. Misa számtalanszor megcsinálta azt, hogy a saját ötösén kötényt adott az ellenfél rárohanó csatárának. Aztán miután Misa visszavonult, én lettem a középhátvéd. De mindhárom védőposzton feltaláltam magam, ennek köszönhettem, hogy Sebes Gusztáv odavett a válogatotthoz, igaz, eleinte csak vésztartaléknak.

– Hogyan készültek az angol– magyarra?
– Egy pocsék 2:2-vel a svédek ellen. Ez volt a válogatottunk első meccse az abban az évben átadott Népstadionban, nem ment a játék, a sajtó lehúzta a csapatot, s a meccset megtekintő angol szövetségi kapitány, Walter Winterbottom is azt nyilatkozta önhitten, hogy ezt a magyar válogatottat két-három góllal meg fogják verni. Hozzáteszem, a svédek sem kutyaütőket vonultattak fel, az egyenlítő gólt például Kurt Hamrin szerezte

– Aztán elindultak Londonba.
– Méghozzá vonattal, és Párizsban megálltunk. Sebes óriási húzása volt ez, de azt is el kell mondanom, hogy ő ezt az utat a saját diadalmenetének szánta. A húszas években a Renault-gyárban dolgozott, a gyár csapatában, a CO Billancourtban futballozott, és lubickolt a dicsőségben, hogy huszonöt évvel később a világ legerősebb válogatottja edzőjeként térhetett vissza oda, ahol egykoron csak egy szürke melós volt. A még élő kapcsolatai révén elintézte, hogy játszhassunk egy edzőmeccset a gyári együttessel. 18:1-re megvertük őket – legalább háromezer néző előtt! –, nem volt nagy sportértéke a találkozónak, de arra jó volt, hogy helyreállítsa a megtépázott önbizalmunkat. Közben szétnéztünk Párizsban, tátottuk a szánkat, mert bár sokat jártunk Nyugatra, Párizs mégiscsak Párizs, még a Moulin Rouge-ba is elvitt minket a kapitány.
– Végül azért ott kellett hagyni a Fény városát...
– Ott, de már alig vártuk, hogy elkezdődjön az angol–magyar. Nem volt bennünk kétség, hogy ki nyeri a meccset, tudtuk, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon. Arra emlékszem, hogy Londonhoz képest viszonylag jó idő volt, nem esett az eső, és a közönség egészen közel volt a kispadunkhoz. Igaz, ez semmilyen veszélyt nem jelentett, roppant fairek voltak, megtapsolták a góljainkat – az még más világ volt.
– Milyen emlékképei vannak magáról az évszázad mérkőzéséről?
– Azt ma sem értem, hogy az ördögbe keveredett Czibor a jobb szélre Puskás visszahúzós csele előtt, mert Öcsi tőle kapta a labdát, hogy aztán a történelem talán legszebb gólját rúgja. Fantasztikus csapatunk volt, a legjobb a világon, benne két olyan emberrel, aki meghülyítette az ellenfeleket.
– Puskás és ?
– És Bozsik! Cucu hátul, Öcsi elöl varázsolt. Őket nem lehetett tartani. Puskás kiélte magát a Wembley-ben, micsoda gólokat rúgott, no de a Nándi talán még jobb volt! Hármat lőtt, és egy további, teljesen szabályos gólját meg sem adta Leo Horn.
– Kaptak prémiumot a 6:3-ért?
– Pályafutásom – addigi – legnagyobb prémiumát. Akik játszottak, tízezer forintot kaptak, akik a padon ültek – én is – ötezret. Nagy pénz volt az akkor!
– Mi volt Sebes titka?
– Az érzéke. Ahogy összerakta az Aranycsapatot. Például senki se értette, Buzánszky mit keres ott – aztán remekül bevált. Amikor Dorogon játszottunk a Dózsával, mindig tapasztaltuk, a szurkolók úgy néznek rá, mint az úristenre. Nem csoda, hogy nem jött el onnan.
– Önre hogy néztek Újpesten?
– Amikor a metróval kimegyek a bajnoki meccsekre, még ma is megismernek és megállítanak az emberek a kijáratnál. Pedig már elmúltam nyolcvankettő