Hajdan, 1981-ben Mészöly volt a szövetségi kapitány. Persze nem a Géza, hanem a Kálmán. A pályaedzője pedig Mezey György. Szív és ész, szuggesztivitás és intellektus tehát együtt volt jelen az amúgy is remek keret élén. Igaz, hogy két személyiségben, de ez a ritka szerencsés kombináció azóta sem túl gyakran állt elő. Vegyük csak a legutóbbi két szakvezetőnket! Egervári Sándor a maga szakmai tudásával, visszafogottságával, „lassú víz partot mos” stílusával összerakott egy rendszerben futballozó, egyáltalán nem reménytelennek tűnő csapatot, ám a karizmája, a tekintélye éppen a döntő meccsek előtt bizonyult elégtelennek, és együttesünk Bukarestben, majd Amszterdamban is összeomlott. Pintér Attila bezzeg „ide nekem az oroszlánt” is mentalitással látott munkához, de valószínűleg téves koncepció következményeként megszelídítették, és egyéb hiányosságai ettől ütköztek ki igazán. Ahogyan a minap Csányi Sándor, a sportági szövetség elnöke kissé pikírten megjegyezte: „Pintér az északírek ellen négy játékrendszert gyakoroltatott, aztán hallott valami új információt az ellenfélről, és ennek alapján az ötödik mellett döntött.”
Ha mindezt összegyúrjuk, akár ki se menjenek Dzsudzsákék Bukarestbe. Hiszen ama 1981-es 0-0 óta a román fővárosban három mérkőzésből három vereség és 0-7-es gólkülönbség a mérlegünk, tavaly szeptemberben egyszerre elkeserítő és dühítő teljesítménnyel, az ellenfélnek már a 2. percben gólpasszt adva kaptunk ki 3-0-ra, a mostani kvalifikációs sorozatot pedig a harmatgyenge északírek elleni, hazai 1-2-vel nyitottuk.
Ráadásul most debütál a szövetségi kapitányunk, aki nemhogy válogatottat, még komoly felnőtt csapatot se trenírozott soha, és történjék bármi, az év végén visszatér Berlinbe, a Herthához.
Csakhogy az illetőt Dárdai Pálnak hívják, és ő az elmúlt húsz év talán egyetlen magyar labdarúgója, aki minden szempontból példaképként állítható az utódok elé. Még ennél is fontosabb, hogy azok valóban példaképnek is tekintik, első hívó szavára még Szalai Ádám is „méltóztatott” reaktiválni magát. Dárdai székfoglalójában egyszerre beszélt olyan racionálisan és érzelemdúsan, hogy a Mészöly–Mezey vagy az Egervári–Pintér kettős minden erényét egyesítette. A futball pedig az a játék, ahol az eltökéltség, az elszántság, a hit – persze megfelelő taktikával és kellő fegyelemmel párosulva – helyi értékű csodákat tehet. Ezt az utóbbi években az albánoktól kezdve a máltaiakon át a feröeriekig számosan bizonyították. Egyszer talán nekünk is sikerülhet.
A kísérlet lényege a fentiek kontrasztjában rejlik, különleges izgalmat pedig az ad neki, hogy nem laboratóriumban zajlik majd, hanem a bukaresti Nemzeti Stadionban, 55 ezer szurkoló előtt, a Románia–Magyarország Európa-bajnoki selejtezőn.
