A Chelsea fellépései ugyanis már sokkal jobban hasonlítanak színielőadásra, mint futballmérkőzésre, elveszett a hangulat, a hang, ahogy a portugál sztártréner fogalmazott: „Körbenéztem a stadionban, és mintha üres lett volna, persze nem az embereket illetően, mert egyébként tömve volt.”
Tömve, de kikkel? Nem drukkerekkel, hanem olyan érdeklődőkkel, akik még véletlenül sem teszik magukévá az „akkor is győzünk, hogyha kikapunk” típusú, elhivatott szurkolói mentalitást, viszont le tudják perkálni az ötven fontnál (közel húszezer forintnál) kezdődő borsos jegyárat. Jönnek persze a környékről, London előkelő negyedéből is, de tehetős turistaként a világ minden pontjáról Magyarországtól Thaiföldig, hogy egy helyi programot kipipáljanak a Big Ben és a Tower mellett. A Chelsea ráadásul angol szinten nem egy régóta komoly tömegvonzású patinás egylet, sosem volt igazi nagy „tábora”, s most már nem is lesz.
Kivételként a Ferencváros augusztusi stadionavatóján felbukkant olyan felvidéki Chelsea-fan, akit az 1971-es KEK-döntős gárda helytállása állított a klub mellé, de nyilván nincs sok hasonló társa. Igazságtalanok lennénk azonban a kékekkel, ha elhallgatnánk, az említett „színpadiasság” elérte az összes szigetországi sztárgárdát, s hatása más országokban, így nálunk is tapasztalható. Ám komoly különbség, hogy a londoni arénákban, Manchesterben vagy Madridban, Barcelonában mindig lesz fizetőképes kereslet a folyamatosan emelkedő árú belépőkre is, legfeljebb más társadalmi rétegből. A klubvezetőket pedig kizárólag ez érdekli, az kevésbé, hogy az alsóbb néposztályokból való fiatalok, a balhét potenciálisan magukban hordozó, de a csapat mellett minden körülmények között vehemensen kiálló, szenzációs hangulatot teremtő ultrák kiszorulnak a nézőtérről.
Hozzánk a folyamatnak csak az utóbbi része gyűrűzött be, a „kemény magok” inkább vélt, mint valós sérelmeket citálva távol maradnak a meccsektől, s nincs is, ami visszavonzza őket, vagy odavonzza a fizetőképes középosztályt. Nincs foci. Van viszont kézilabda és hoki, így a kevésbé hőbörögni, inkább drukkolni vágyó magyar sportkedvelők, ahol és amikor tehetik, a futballstadion helyett inkább a csarnokba és a jégpályára mennek, ahol korrekt keretek között kiélhetik az érzéseiket, indulataikat, s komoly sportélményt kapnak cserébe.
Akad persze olyan hely, ahol nem méregdrága színházi előadás a meccs, és jó is a foci: a németeknél. Lehet, hogy sok minden más mellett ezért is világbajnokok.
