Az orbáni futballépítés bakfitty a kínaihoz képest

Az Aston Villa már a kínaiaké, Berlusconi most a Milant árulja nekik. Vajon miből futja erre?

Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke nagy futballrajongó hírében áll, és legnagyobb vágya, hogy nemzeti válogatottjuk rövid időn belül világbajnok legyen. Ehhez több százmillió dolláros erőforrásokat biztosít az eddig kevésbé támogatott csapatsportok fejlesztésére. A világ legnépesebb országában azonban nincs túl nagy tradíciója a labdarúgásnak, történetük során egy alkalommal, 2002-ben jutottak ki világbajnokságra, akkor is elbukták mindegyik csoportmérkőzésüket. Az elmúlt két évtizedben a kínai liga hemzsegett a fogadási csalásoktól, de most van rá esély, hogy sokkal professzionálisabb alapokra helyezzék a sportágat, ugyanis globálisan egyre nagyobb érdeklődés övezi a feltörekvő kínai labdarúgást.

A 2016-os téli átigazolási időszakban bombát robbantott a nemzetközi sportvilágban a Kínai Szuperliga. A bajnokság csapatai – nem kevés állami hozzájárulással – összesen 337 millió eurót (mai árfolyamon mintegy 106 milliárd forint) szórtak el új játékosokra, amivel Kína magasan a legtöbb pénzt költő ország lett január–februárban. Olyan játékosokat sikerült szerződtetniük, akik nem azért igazoltak a Távol-Keletre, hogy pályafutásukból megmaradt éveiket nyugodtan eltöltsék. A teljesség igénye nélkül olyan sztárok álltak ázsiai légiósnak, mint Gervinho, Ezequiel Lavezzi (Hebei China Fortune), Ramires, Alex Teixeira (Jiansu Suning) és Jackson Martínez (Guangzhou Evergrande).

Az állam által felrajzolt mintát a kínai gazdaság leggazdagabb szereplői is követik, és a szinte kiapadhatatlan pénzforrás arra ösztönzik őket, hogy ne csupán híres labdarúgókat csábítsanak az országba, hanem a felhalmozott tőkéjüket Európában fektessék be. Az AC Milan tulajdonosa, Silvio Berlusconi például előrehaladott tárgyalásokat folytat egy kínai konzorciummal a klub eladását illetően (erről itt írtunk bővebben). A rejtélyes kínai üzletember nem más, mint Jack Ma néven is ismert Ma Jun, aki az Alibaba társtulajdonosa. Övé egyebek közt a Taobao (a kínai Ebay), az Alipay (az ehhez tartozó elektronikus fizetési rendszer) és a Weibo is (a kínai Twitter). A Forbes listája szerint Ma a világ tizennyolcadik leggazdagabb embere.

Alig fél éve történt továbbá, hogy a szintén kínai Wanda Group 20 százalékos részesedést szerzett a Bajnokok Ligája-döntőre készülő Atlético Madrid csapatában, a Manchester Citynél pedig a China Media Capital 13 százalékot kaparintott meg. Egy másik angol első osztályú csapatnál, az Aston Villánál nemrég fejeződött be a tulajdonosváltás, a Tony Xia néven is ismert Hszia Csian-tong nevű kínai milliárdos, a Recon Group birtokosa vette meg a patinás angol klubot 60 millió fontért.

Ezek az apró lépések egyértelműen jelzik, hogy az európai focigazdaságban a jövő a kínai nagyvállalatok vezetőié lesz, persze az arab olajmilliárdosok mellett.

A kínai kormány leplezetlen szándéka, hogy a világ legnagyobb sportgazdaságát építse fel, amelynek húzóága természetesen a futball lenne. A távlati tervek része, hogy az ország 2030-ban világbajnokságot rendezzen, erre pedig jó eséllyel pályázhat, ha gazdasági erőforrásait vagy akár a sikeresen lebonyolított 2008-as pekingi olimpiát vesszük alapul. Ettől függetlenül a kínai első osztály dúsgazdag klubjait az állam csak közvetett módon pumpálja pénzzel. A FIFA már néhány éve vizsgálatot akart indítani a kínai futball állami befolyásolása ügyében, és a szocialista vezetés a kiskapukat saját politikájában találta meg: az erős állami kontroll alól viszonylagos szabadságot kapott a labdarúgó-szövetség, ami elsősorban a szabad piaci viszonyok kialakulásában volt elengedhetetlen.

A világ második legnagyobb gazdaságaként Kína kis túlzással tömve van milliárdos üzletemberekkel, akiknek többsége érdekelt abban, hogy a labdarúgásba invesztáljon. A Ramirest és Alex Teixeirát leigazoló Jiangsu Suning jó példa az új tendenciára, hisz a klubot alig egy éve vásárolta meg a Suning Commerce Group, Kína egyik olyan top hármas nagyvállalata, amely nem állami irányítás alatt van. A globális szinten terjeszkedő konzorcium kereskedelemmel, ingatlanfejlesztéssel és pénzügyi tranzakciókkal is foglalkozik.

A Gangzhou Evergrande Taobao FC-t 2011-ben az Evergrande Group vásárolta fel, egy másik ingatlanfejlesztéssel foglalkozó óriásvállalat, amely jelenleg 22 városban érdekelt, és csaknem 45,8 millió négyzetmétert birtokol fejlesztési célokból.

Az államnak feltett szándéka azt a látszatot kelteni, hogy nem közvetlen módon nyúl bele a futballbizniszbe, de intézkedései alapjaiban változtatják meg az erőviszonyokat lassacskán az európai csúcsbajnokságokkal szemben is. A nem hivatalos úton áramló pénzösszegekről pedig még nem is ejtettünk szót, de elnézve a kínai labdarúgás fejlődésének ütemét és a deklarált célokat, nem tűnik földtől elrugaszkodott gondolatnak a feltételezés, hogy bizonyos államhoz közeli cégbirodalmak jókora tőkét kapnak a kincstárból.

Mint az a fenti listából kiderült, télen többnyire dél-amerikai játékosokat sikerült szerződtetniük a kínai kluboknak. Ennek okait meghatározni nem egyszerű, de talán szerepet játszik benne az, hogy ők már átestek egy teljes kontinens- és kultúraváltáson karrierjük elején, amikor európai csapathoz igazoltak. Egy Európában szocializálódott tehetséges csúcsligás játékost talán a dollármilliók sem csábítanának el a Kínai Szuperligába. A magyar viszonylatban kulcsjátékosnak számító, de európai szinten tapasztalatlan Elek Ákos tavaly – Huszti Szabolccsal együtt – megjárta a Changchun Yatai-t, a legutóbbi szezonban tizedik helyezett kínai klubot, ahol rendszeres játéklehetőséget kapott, és emlékezetes momentumai is akadtak, például ez:

Elek azonban a tél folyamán hazaigazolt a DVTK-ba, mert elmondása szerint családja nem tudott hozzászokni a kínai élethez. A fizetés kielégítő volt, de a pénz csak időlegesen nyújtja a legjobb alternatívát.

Alex Teixeira fél éve a Sahtar Doneck légiósaként az egyik legfelkapottabb brazil játékos volt, a Liverpool nagyon közel járt ahhoz, hogy szerződtesse. A pénzügyi részletek miatt azonban kútba esett a transzfer, a Jiangsu Suning pedig jókor volt jó helyen, pontosabban jókor ajánlott egy raklapnyi pénzt a Sahtarnak (50 millió eurót) és Teixeirának is (több mint 10 millió eurós évi fizetést), így a brazil Kína felé vette az irányt.

Nem sokkal az üzlet megkötése után a fiatal játékos árulkodóan nyilatkozta: „Szerettem volna Európában maradni, de nem volt meggyőző az ajánlat a Premier League-ből, sok volt a homályos részlet. Erre jött ez a komoly ajánlat Kínából, persze hogy elfogadtam. A brazil válogatottság most kicsit távolabb került tőlem, de meglátjuk, mi fog történni a jövőben.” Amíg Elekéknek a család boldogsága volt a fontosabb, Teixeirát elkápráztatta a busás fizetés.

A csillagászati összegek várhatóan nyáron is sok Dél-Amerikában és Európában pallérozódó futballistát fognak Kínába vonzani, de kérdés, hogy sikerül-e olyan erős bajnokságot felépítenie a helyi szövetségnek, amelyből a világ legjobb válogatottjaiba is lesz esélyük bekerülni az idegenlégiósoknak. Kína és Európa kapcsolata tehát jelenleg abszolút kétirányú, hosszú távon persze valószínűleg a kínai befektetők európai szerepvállalására van nagyobb esély – ebben a folyamatban pedig az Aston Villa napokban megvalósult eladása, illetve Jack Ma és a Milan lehetséges házassága lehet az úttörő, hiszen a milánói klub megvásárlásával a futballvilág egyik legnagyobb márkája kerülne kínai kézbe.