Felülírta a modern labdarúgás elveit az Atlético

Simeone csak egy idegesítő csapatot akart építeni, közben a világ egyik legjobb gárdáját gyúrta össze.

Hiába élmény nézni Messi, Ronaldo, Neymar vagy épp Douglas Costa játékát, amennyiben a rájuk szabott taktika nem párosul eredménnyel, nem sokat érnek a cselek és trükkök. A győzelem ugyanis euróban mérhető, a labdarúgás pedig, mint jól tudjuk, jó ideje profitorientált üzletág. A győzelmek, a sikerek és a sztárok mezeladást generálnak, több nézőt ültetnek le tévé elé és vonzanak ki a stadionba. A piaci logika gondolatmenetéhez szorosan kapcsolható Simeone azon elve is, hogy inkább játsszon jól a csapat, mint szépen. Erre épül ugyanis a Matracosok taktikája: győzni bármi áron.

Ezt a filozófiát kezdte elültetni Simeone öt évvel ezelőtt Madrid piros-kék felében, amikor 2011 decemberében átvette a klub irányítását Gregorio Manzanótól. A folyamatosan fekete öltönyt viselő szakember első szezonjában megnyerte az Európa-ligát, és a tizenegyedik helyről az ötödikre vezette csapatát a bajnokságban. Azóta bezsebelt egy Király-kupát, egy Spanyol Szuperkupát és egy UEFA-szuperkupát is. A legnagyobb áttörést a 2014-es esztendő hozta. Amellett, hogy bejutottak a Bajnokok Ligája döntőjébe, tízéves sormintát szakítottak meg azzal, hogy bajnokságot nyertek – 2004 óta ugyanis a Barcelona és a Real Madrid cserélgette egymás között a La Liga serlegét.

„Azt akarom, hogy idegesítő csapat legyünk, ez mindenek felett áll” – jellemezte korábban együttesét az „isteni” Diego Maradona után elnevezett mester. A sokak által csak bossnak, azaz főnöknek hívott szakember hitvallása, hogy a siker csak a szótárban előzi meg a munkát. Simeone nem ismer tréfát, ha munkáról és fegyelemről van szó. Egyebek között pénzbüntetéssel sújtja azon játékosát, aki néhány dekagrammot eltér versenytömegétől. A keret tagjai hűen követik utasításait, és alárendelik magukat a csapatnak, amelyet egyébként el is vár tőlük a szakvezetés. A sikerré transzformált aprólékos tervezés és csapategység alapja a pókhálószerű játékrendszer és a manapság már klasszikusnak számító 4-4-2-es felállás alkalmazása.

A pókhálószerű védekezés alapvetése a passzsávok lezárása, a területek szűkítése és adott esetben az ellenfél kulcsjátékosainak kikapcsolása a játékból. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a csapat teljesen átengedi a kezdeményezést az ellenfélnek. A taktika másik fontos alkotóeleme szintén a védekezéshez tartozik, itt két dolgot érdemes megemlíteni:

– az egyik támadó besegít a védekezésbe, így 4-4-1-1-es, bebiztosított középpályával létrejövő felállás alakul ki, amelynek célja a pálya középső területének biztosítása;

– a másik kulcselem, hogy az ellenfél játékát a szélek felé próbálják szorítani, ahol a szélső védő és a középpályások együttes segítségével szerzett labdával lehet ellentámadást indítani. Rendkívüli fontossággal bír tehát a két szélső védő és középpályás kapcsolata.

Az alábbi videón jól látható, hogy védekezésnél mindenki a labda mögött helyezkedik. Ezáltal kevés területet adnak az ellenfélnek az építkezésre – jól zárják a passzsávot. Amennyiben pedig támadásnál labdát veszítenek, azonnal pressziót alkalmaznak a játékszer visszaszerzése, illetve a kontra megállítása érdekében.

A játékrendszer miatt sokan azzal vádolják az argentin szakembert, hogy csapatának olyan a játékstílusa, mint amilyen neki volt aktív játékosként. Tény, agresszívan játszanak a Matracosok, de ahogy az a statisztikákból kiderül, az Atleticó mindössze 13,7 szabálytalanságot követ el meccseként, és a szabálytalanságaik 17 százalékáért kapnak csak sárgát a játékosok. Ez az ötödik legalacsonyabb mutató a spanyol bajnokságban.

Persze ahhoz, hogy eredmény is legyen, megfelelő játékosok kellenek. Márpedig az Atléticót nem veti fel a pénz, éves bevétele a Deloitte pénzügyi elemzőcég szerint 142 millió fontnak felel meg, amely összeg egy angol középcsapat, például az Everton büdzséje. Ez feleannyi, mint a Chelsea-é vagy az Arsenalé, és harmad akkora, mint a Realé vagy a Barcelonáé. Ám még így is megtalálják azokat a játékosokat, akikre lehet eredményes támadójátékot építeni. Elég, ha csak David Villára, Diego Costára vagy a mostani szezonban zseniálisan futballozó Antoine Griezmannra gondolunk.

Costa például a 2012–13-as és a 2013–14-es idényben volt meghatározó egyénisége az együttesnek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy két szezon alatt 58 bajnokin 37 gólt szerzett, ráadásul második szezonjában az előzőhöz képest megduplázta találatai számát. Ebben az évadban pedig a franciák 25 esztendős csatára, Griezmann szerzett 29 gólt és osztott ki 6 gólpasszt, ezzel a tizenegyedik legtermékenyebb játékos Európa öt – francia, angol, spanyol, német, olasz – topligáját tekintve. Az Eb-re utazó Griezmann ebben az évadban 112 percenként szerez gólt vagy ad gólpasszt.

A háttérben dolgozó Jorge Mendes játékosügynök munkáját is érdemes megemlíteni. Neki köszönhetően fiatal tehetségeket igazol a klub Portugáliából és Dél-Amerikából. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a nagy nyugat-európai klubok mögött álló megfigyelő hálózat tagjai – angolul scoutok – olyan bajnokságokra koncentrálnak elsősorban, mint a chilei, a brazil vagy éppen a perui első osztály – a szerk.)

Ennek a jól felépített és több összetevős struktúrának köszönhetően válhatott az Atlético Madrid a világ egyik legkellemetlenebb ellenfelévé és egyben olyan topcsapattá, amely az elmúlt két szezonban ötször verte meg a Real Madridot. Az idei évadban összesen ötvenegy meccset játszottak, ezek közül harminckettőt kapott gól nélkül hozták le. Hiába, ha egyszer felhúzzák a spanyolok falat, nincs csapat, mely áttör rajta.