Megérkezve Felcsútra a rendőrautók tömkelege, és a stadion mellett ácsorgó, több tucatnyi készenlétis nem egy kellemes családi focidélutánt sejtetett, pedig a Pancho Aréna egyik legfőbb funkciója épp ennek garantálása lenne, és adottságai alapján minden probléma nélkül szolgálhatná is ezt a célt.
Már napokkal a meccs előtt biztos volt, hogy a vendégszurkolók megtöltik a nekik fenntartott szektort, de akik nem fértek be, azok sem maradtak otthon, így több mint 1000 vörös-fekete drukker próbálta túlkiabálni már a kezdés előtt fél órával a hangosbemondót és a fülsiketítő hangulatcsináló zeneszámokat. Egyébként a többi szektor nem volt tele a Pancho Arénában, nem volt meg a telt ház. Annak ellenére, hogy ingyenes volt a belépés, és a klub szombat dél körül kiírta honlapjára, hogy minden jegy elfogyott.
A kezdősípszót megelőzően a kispesti kanyarból felharsant a „Puskás Öcsi!”, „Puskás Öcsi!”, érződött, hogy itt többről van szó, mint egy izgalmas zárófordulóról. Ahogy elcsendesültek a zavaró tényezők, a párszázas kispesti szurkolótábor NB I-es lelátókon manapság ritkán tapasztalható hangulatot csinált. Már a meccs előtt egyértelművé tették, hogy a párharcból melyik a nívós tradíciókat ápoló együttes, és a vissza-visszatérő „Legendát nem lehet venni!” rigmussal a felcsúti klub gyökértelenségét is hangsúlyozták.
A „Puskás, Kispest, Hungary” molinó ismét megjelent a lelátón, de csak egy kicsinyített verziója a két évvel ezelőtti, balhét okozó transzparensnek. Akkor a Puskás hazai pályája a Pancho Aréna építése miatt Fehérváron volt. A kispestiek kihúzták szektoruk kerítésére az említett több tíz méter hosszú drapériát, amelyet a rendezők leszedettek velük. A nem hivatalos ok az lehetett, hogy a felcsútiak akkori kommunikációs vezetője, Szöllősi György birtokolja a Puskás brandet: ő gyártatja a Puskás sört, övé a Puskas.com website is, emellett ő hozatta Felcsútra a Puskás-örökséget, sőt könyvet is írt már a Száguldó Őrnagyról. Ha valaki akár csak egy Puskás-graffitit szeretne bárhol az országban a falra pingálni, kis túlzással tőle kell engedélyt kérni. Erre egyébként majdnem sor is került. A Neopaint csoport a TűzfalRehab az Erzsébetvárosban program részeként 2013-ban több mint ezer négyzetméteres falfestménnyel tisztelgett az Aranycsapat 60. évvel azelőtti, angolok felett aratott győzelméről, az évszázad mérkőzéséről a Dob és a Rumbach Sebestyén utca sarkán. A volt felcsúti kommunikációs vezető tudomásunk szerint ott is jelezte, hogy ő ebbe nem egyezett bele.
A találkozó elején Marco Rossi, a vendégek vezetőedzője idegességében körbejárkálta a technikai zóna összes szegletét, teljesen jogosan, hiszen a Honvéd tétován, átütőerő nélkül focizott, míg a Puskás – a tétnek megfelelően – alaposan felszívta magát, és szervezett játékkal folyamatos veszély alatt tartotta a kispesti kaput.
Viszonylag gyorsan elhúzott 2–0-ra, hengerelt az Akadémia, a kispesti szurkolók pedig világgá kürtölték gyanújukat: „Bunda, bunda, bunda!” – zengték a sokadik felcsúti támadás után.
A fordulást követően ott folytatódott a játék, ahol abbamaradt, a Honvéd-szektor pedig a csapat erőtlen játékát látva egyre frusztráltabbá vált, ráadásul egy felcsúti kezezést nem fújt be a játékvezető, amiből a kispestiek tizenegyeshez juthattak volna. A cigányozás és a „mocskos csalózás” után a helyi műsorközlő azon nyomban sportszerű buzdításra kérte meg a vendég szurkolókat, akik kisvártatva engedelmeskedtek, és újra igazi focihangulatot teremtettek a Panchóban.
A 67. percben jött meg a hír, hogy Dunaújvárosban a Vasas megszerezte a vezetést az MTK ellen, ami a Puskás kiesését jelentette. A délután főszereplői, a kispesti szurkolók pedig rákezdtek a „Hajrá Vasas!”-ra, a két klub közös története során talán először. Ez a pillanat mindent elmond a szombati meccsről, és arról, hogyan élték meg a kispestiek a Puskás Akadémia három első osztályban eltöltött évét. Hozzá kell tenni, számukra ez volt a nap egyetlen igazi örömhíre.
Az utolsó percekben aztán tetőfokára hágott a hangulat a vendégszektorban. A Vasas megszerezte második gólját is Dunaújvárosban, majd rá egy perccel Bobál szögletfejese révén szépített a Honvéd. A Pancho Aréna valósággal felrobbant, a díszes stadion talán először élt meg ekkora hangorkánt.
A „Legendát nem lehet venni!” című ének az utolsó percekben még hangosabban szólt. A lefújást követően a felcsúti játékosok elterültek a földön, míg az egyébként pocsék teljesítményt nyújtó honvédosok megköszönték szurkolóiknak a nem mindennapi élményt. Még hosszú percekig ünnepelt a helyén a Honvéd-tábor, a stadion többi része viszont gyorsan kiürült. Ennyi szurkolót jó ideig nem látnak majd az arénában.
A kifelé vonuló, sörtől kipirosodott kispesti szurkolók Puskást éltető, félreérthetetlen rigmusai, és a tapinthatóan feszült légkör nyilvánvalóan nem az Akadémia játékosainak, az utánpótlás-nevelés támogatásának, pláne nem a meccsekre kijáró családoknak szóltak, hanem a Puskás Ferenc-örökség ambivalens történetének, és egy állami pénzből feltőkésített futballcsapatnak. Vélhetően a VIP-páholy tetején álldogáló Orbán Viktor füléig is eljutott az összes üzenet, és annak aligha örül, hogy bő egy hónappal az Európa-bajnokság előtt láthatóan nem egy irányba tart a magyar futballközeg, hiszen ami a lelátókon történik, annak bizonyos szinten mindig van társadalmi vetülete.
Mindazonáltal a jelenlegi, igen feszült magyar focihangulatba belekeverni Puskás Ferencet kényes dolog. Ahogy Felcsúton az elmúlt években Szöllősi György vezetésével egyértelműen – jogilag is – kisajátították az egyik leghíresebb magyar nevét, érdemes észrevenni, hogy a Honvéd szurkolók is a saját márkájuknak fogják fel a legendás magyart, ezzel némileg beszállva a gyerekes adok-kapokba. Noha Puskás neve valóban a Kispesttel forrt össze, valószínűleg Öcsi bácsi sem szeretné, hogy neve és személyisége körül veszekedés és balhé kerekedjen. A tisztelet mindkét fél részéről megvan, de az eredmény mégsem azt tükrözi, amit az örökség továbbvivői szeretnének.
Azzal, hogy a Puskás Akadémia kiesett, és a Vasas bent maradt az NB I-ben, talán csillapodnak az indulatok, és a szurkolók is úgy érzik, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. Akár így van, akár nem, az évtizedek után végre Európa-bajnokságra készülő magyar válogatott számára minden eddiginél fontosabb lenne, hogy a hátországban minden az összefogásról, és ne a széthúzásról szóljon. A felcsúti meccs mindkettőről szólt egyszerre.
