– Barátjával, Marco Schembrivel három gyerek kiválasztására érkezett Magyarországra, amire majd június végén kerül sor az UTE Szilágyi utcai centrumában. Miért gondolja, hogy hívószó ma az itáliai labdarúgás a Juventus Bajnokok Ligája-döntőjén kívül?
– A névsor azért jelzi, hogy az olasz focinak van mit nyújtania a világ számára. Nem azt mondom, hogy mi találtuk fel a labdarúgást, de nézzünk szét, mindenhol és minden szinten találkozunk olasz szakemberekkel.
– Igaz is, nálunk a bajnokesélyes Honvéd kispadján is – épp egy Rossi nevű – olasz edző ül.
– Látja, ez a név garantálja a sikert A viccet félretéve: nem ismerem őt.
– Az ön Juventusából és Torinóból később is rengetegen edzőnek álltak, ennek mi az oka?
– Sokan a pályafutásuk végén próbálkoznak ezzel, szerintem a labdarúgók felének lehet ilyen elgondolása. Az olasz iskola pedig erős.
– Miért pont gyerekekkel foglalkozik?
– Ez a legjobb befektetés! Befektetni a családba és a gyerekekbe biztosan megtérül. És ha még hozzávesszük, hogy a futball Olaszországban az ötödik legerősebb iparág Az a szerencsénk, hogy a labdarúgás nálunk népmozgalom, és nemcsak a játékosok szintjén, hanem a klubvezetőket is beleértve. Mi nemcsak gyakoroljuk, hanem meg is éljük a focit. Visszatérve: sokkal inkább szeretek gyerekeket tanítani, mint profi focistákat. Ilyenkor szenvedély van bennem, és amit szenvedéllyel végez az ember, abban sikeres lesz.
– Hányadik alkalommal jár nálunk?
– Másodszor. Legutóbb 1990-ben voltam itt, egy Formula 1-futamon.
– Vannak még emlékei az országunkról?
– 1978-ban a magyarok ellen játszottunk az argentínai világbajnokságon, 3-1-re nyertünk, de Törőcsik András fantasztikus játékára emlékszem. Most pedig mindenki nagyon kedves itt.
– Feltételezhetően akkor a Honvéd magyar szinten kiváló csatára, Davide Lanzafame neve sem mond önnek semmit.
– Nem.
– Nagy Ádámé? Tudja, a Bolognában játszik, fiatal középpályás.
– Tudom, ki ő. Szerintem nagy jövő várhat rá. Biztosíthatom, aki eléri az olasz labdarúgó-bajnokság színvonalát külföldiként, az nem lehet rossz játékos. Egyébként pedig tudom, hogy az önök válogatottja szerepelt a tavalyi Európa-bajnokságon, és nem is rosszul, nagyon remélem, hogy ez valami jó dolognak a kezdete lesz, és nem csak egyszeri fellángolás.
– Mit gondol, az ön technikai tudása és a pályán mutatott eleganciája hány százalékban tanulható egy átlagos kisgyerek számára?
– Nézze, mit mondjak erre Egy jó futballista nyilván tehetségesen születik, de ez nem elegendő, a dolgoknak csak az ötven százaléka. A másik ötven százalékot a palántáknak kell hozzáadni munka, jellem, elkötelezettség, akarat formájában, hogy ténylegesen megérkezzenek oda, ahová elindultak.
– Mi emelte ki önt az átlagból fiatalként?
– Én egy kicsit „rendellenes” csatár voltam: se nagydarab, se izompacsirta. Mindig elöl játszottam, de nem volt komoly fizikumom. Inkább a gyorsaságra játszottam rá, és a fejre: megelőztem a történéseket, kiszámítottam, hogy mi lesz a labda útja, próbáltam lerázni a védőket, helyezkedéssel igyekeztem időt rabolni az ellenfeleimtől.
– Ön számos alkalommal sérült volt, több műtéten is átesett, illetve amikor belekeveredett a Totonero néven elhíresült bundabotrányba, két évet ki is hagyott, és csak az 1982-es világbajnokság előtt kevéssel tért vissza, tudjuk, miként: három Juventus-bajnokival a lábában vb-gólkirály lett, év végén pedig aranylabdás. Van hiányérzete?
– Amikor az ember a végére ér a pályafutásának, számvetést készít. Matekozik, hogy „ebből többet is ki lehetett volna hozni”. Szerintem bennem ennyi volt.
– Árulja el, az ön szemében ki ma a legjobb labdarúgó. Egyáltalán, normálisnak tartja, hogy ma minden és körül forog?
– Igen. Messi abszolút a legjobb, a legtehetségesebb. Amikor jó állapotban van, fantasztikus dolgokat művel, olyan tempóban, amire csak ő képes. Cristiano Ronaldo más. Messi „plusz”.
– Ronaldo érintett a közelgő nagy futballeseményében, a Bajnokok Ligája cardiffi döntőjében, ahol az ön régi csapata, a Juventus lesz a Real Madrid ellenfele. Ki nyer?
– Az egyik csapatban fantasztikus csapategység van, a másikban óriási egyéniségek.
– Mi nyom többet a latban egy BL-döntő-szintű összecsapáson?
– Kell az egységes csapat, mert csak kimagasló tehetségekkel nem lehet egy ilyen sorozatot megnyerni. A csapatok egységre vannak kényszerítve, és az lesz közülük a legjobb, amelyikben az egyén feláldozza magát a közösségért. Ha nagy focista van egy csapatban, akkor fel kell áldoznia a tehetségét a közös ügy érdekében, nem játszhat a saját szakállára. Sokszor persze épp egy-egy nagy egyéniség adja a különbséget két gárda között, de csak akkor, ha a csapat részeként dolgozik.
– Az ön számára melyik Juventus jobb, kedvesebb? A mostani, gólt kapni szinte képtelen alakulat, vagy az, amelyikben Dino Zoff, Michel Platini és ön szerepelt?
– Az én Juventusom mindig az enyém marad. De azt elismerem, hogy a jelenlegi csapat az elmúlt hét-nyolc év legjobbja, efelől semmi kétség.
– Mit gondol az olasz futballt is elérő globalizációról? Már nem találunk csapatot nemzeti kezekben.
– Amikor Silvio Berlusconi kiszállt az AC Milanból, nagyon sajnáltam. De az a helyzet, hogy mióta az olajdollárok megjelentek a korábban emblematikus, nemzeti kluboknál, nem lehet mit tenni. Megjegyzem, nem lehet azért mindent pénzen megvenni, a tulajdonosváltáson áteső csapatoknak hosszú út vezet a régi sikerek újbóli eléréséig.
