Urbán Flórián megcsömörlött, felkészült, hogy elhagyja az országot

A lapunkban megjelent interjú megjelenése után pár órával bocsátották el Nagykőrösről. Szerinte így értelmetlen dolgozni.

Urbán Flórián viszont egészen másképp viszonyul a helyzethez, és ahogy megszokhattuk, kíméletlen őszinteséggel fogalmazott. „Mindegy, hogy valaki amatőr vagy nem amatőr: ha nem jár edzésre, nem lehet vele komoly eredményt elérni. Amikor Nagykőrösre érkeztem, megállapodtunk az elnök úrral, hogy heti három edzést fogok tartani a csapatnak. Ehhez képest

az elejétől fogva hat-nyolc futballista jött tréningezni. Ha tízen voltunk, az már soknak számított. Volt egy brazil játékos, aki edzésre talán ha kettőre jött, az első meccset pedig azért hagyta ki, mert inkább elment a milánói világkiállításra”

– mesélte a volt válogatott játékos. Közölte: látva, hogy milyen kevesen járnak edzésre, javasolta az elnöknek, hogy kössék ki a játékosoknál, csak akkor kapják meg a járandóságukat, ha hét közben tréningeznek. Mivel nem változott a helyzet, végül már azt tanácsolta, legyen két vagy inkább egy edzés, de arra mindenki jöjjön el. Nem így lett.

„Most mondja meg, mi értelme van egy olyan trénert alkalmazni, aki az edzésre alapozza a munkát, ha úgysem vesznek részt a gyakorláson a játékosok!

A végén már megkérdeztem elnök urat, miért költi feleslegesen a pénzt benzinre. Azért, hogy hat-nyolc embernek tartsak edzést? Felesleges.

Ha nyilvánvaló volt, hogy ez várható, egy olyan szakembert kellett volna hívni, aki elfogadja, hogy tréning nélkül kell teljesíteni. Viszont ez az állapot az én megbecsültségemet is érinti, hiszen kívülről csak annyi látszik, hogy az Urbán csapata néha nyer egy meccset, de egyébként csak vergődik. Azt viszont már nem tudják, hogy nincs taktikai, technikai, erőnléti képzés, amely szükséges volna az eredményhez” – panaszolta Urbán Flórián.

Megjegyezte, ez nemcsak a Nagykőrösnél működik így, más megyei csapatoknál, például a korábban általa edzett Veresegyháznál is így ment. Amikor az NB III-ban szereplő Csornán dolgozhatott, az maga volt a csoda, ugyanis tizenhat játékosnak tarthatott foglalkozást, alig hitte el.

Lehet, hogy a mostani elbocsátása az utolsó csepp volt a pohárban, alig lát rá esélyt, hogy újra a magyar labdarúgásban dolgozzon. Megcsömörlött, csalódott a hazai közegben, melyben dolgozni volt kénytelen. „Egyesek úgy látják, én vagyok a magyar foci fekete báránya, mert fegyelmet akarok tartani a csapataimnál, és szervezetten szeretnék dolgozni, edzést tartani. Úgy gondolom, hogy e jellemzők alapján inkább a fehér bárány vagyok, mert én legalább nem nyugszom bele, hogy a játékosaim nem akarnak dolgozni. Nem teszem fel a lábam a kispadon, és nem fogom be a számat. Széllel szemben vizeltem. Nos, nem jött be.”

Mint mondta, a nagykőrösi munka végén annyira kiábrándító volt a helyzet, hogy már lassan őt sem érdekelte, tudnak-e tréningezni. Ahogy fogalmazott, lassan beállt a sorba, ami nem elfogadható.

„Évek óta gyötör bennünket a gondolat a feleségemmel, hogy el kell menni ebből a közegből, itt kell hagyni ezt az országot, mert amivel nap mint nap szembesül az ember, elveszi a kedvét a munkától. Itthon sokszor az érvényesül, aki mutyizik vagy simlis. Mivel ez a hazánk, próbáltunk kitartani, de most már nem megy.

Ha lesz lehetőségünk, megpróbálunk külföldön elhelyezkedni, és legnagyobb bánatunkra, mint ahogy azt tette már több százezer magyar, el kell hagynunk a hazánkat.”